Az elmúlt hetekben kipattant Turi-botrány szomorú és döbbenetes oldalát mutatta meg az élsport világának. Egyes edzők szerint a siker útja még mindig megalázással, megtöréssel lehet csak kikövezve. Kiderült, gyerekek és kamaszok ezrei sírták és rettegték végig a napi edzéseket, tűrték el mesterük agresszív kirohanásait és teljesítettek erőn felül, sokszor erőszak hatására. De vajon ez tényleg az élsport természetes velejárója? Mit tehet a szülő és mit tehet a gyerek ez ellen? Mérő Vera emberi jogvédővel, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene nevű civil szervezet alapítójával beszélgettünk.
Nyilván nem szabad általánosítani, de vajon miért van az, hogy az élsportban folyamatosan derülnek ki a gyerekekkel szemben elkövetett visszaélések, abúzusok? Nem csak itthon… és nem csak az úszás területén… Mi történik az edzőtermekben és az edzők fejében?
Nem csak az edzők fejében van alapvető baj, hanem a rendszerben is. Az élsport egy eredményorientált műfaj. Nem jó, ha nem az a cél, hogy a gyerek jól érezze magát, hanem az, hogy teljesítsen, hogy eredményt érjen el, hogy nyerjen. A gyerek először és elsősorban mindig gyerek, ezt sosem szabad elfelejteni. Emellett az élsport egyike a legklasszikusabb hierarchikus rendszereknek. Egyértelmű, ki a főnök – aki parancsol –, és ki az, aki alárendeli magát azért, hogy közösen elérjenek egy célt. Sokszor bármilyen áron és bármilyen módszerrel.
Vannak edzők, akik a siker érdekében semmitől sem riadnak vissza. Üvöltözéssel, megalázással, veréssel kényszerítik a végkimerülésig – sőt, olykor azon túl is – jobb teljesítményre az edzésen a gyerekeket. És ők engedelmeskednek, akár erejükön felül teljesítve, mert nem mernek vagy nem tudnak ellenkezni.
A siker titka
Ez nagyon durván hangzik. Olyan az egész, mint a filmekből megismert katona- vagy kadétiskolákban? Megtörik a lelket és a testet, hogy a gondjaikra bízottak, mint a robot, teljesítsék a parancsot?
Gyakorlatilag igen, akit így edzenek, azzal megtörténhet ilyesmi. És aki elfojtja a teste és lelke akaratát egy kitűzött – egyébként általában más által és nem közösen kitűzött, de általa elfogadott – cél érdekében, tehát akinek megtörték a testét és a lelkét, azzal bármit meg lehet tenni és tetetni. Azt is, hogy ússzon még egy hosszt, pedig már nincs hozzá ereje, hogy fusson még egy kört, hiába akar összeesni, vagy engedje, hogy félrehúzzák a fürdőruháját, hogy simogassák, mert nem tud, nem mer nemet mondani.
Most egy nagyot ugrottunk a verbális és fizikai erőszaktól a szexuális abúzusig. Vagy ez egyenes következménye lehet az ilyenfajta módszereknek? Nyilván nem minden durván viselkedő edző él vissza szexuálisan is a helyzettel…
Nyilván nem, csak sajnos benne van a pakliban. Akivel sok rossz történik például egy edzésen, annak lehet, hogy nem válik le élesen a jelenségről az, ha az egyik bántásnak szexuális töltete is lesz.
Ha az uszodában az edző mindig rácsap a lányok a fenekére, mintha ez egy normális és elfogadható dolog lenne, akkor ezt a gyerek sem látja másképpen. Természetessé válik számára ez a mozdulat, kényszerűen megszokja, és ha egyszer másképpen csap az a kéz, másképpen ér hozzá, arról gyerekként nem fogja tudni, hogy miért másképp rossz – miközben másképp rossz –, mint a seggrepacsi.
Közben annak a felnőttnek nemcsak tekintélye van, de nagyon sok időt is töltenek együtt, felnéz rá, sőt, a maga módján szereti, ragaszkodik hozzá. Ő az, aki hozzásegíti a sikerhez, amiről addigra elhiszi, hogy az egyedül érvényes cél. Mi több, a sok bántás után még jutalomként is felfoghatja, ha hirtelen kedves lesz vele az, akire felnéz vagy akitől fél. Miközben pontosan érzi a csontjaiban, hogy ez nem oké.
Képünk illusztráció. © Shutterstock
A gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzust mindenki elfogadhatatlannak tartja, pedig hát az állandó terror, a verbális és fizikai bántalmazás is nagyon komoly dolog. De ezt a két utóbbit valahogy megbocsátják, sőt, gyakran normálisnak tartják. Sokszor még a szülők is.
Mert ebben szocializálódtak, maguk is ezt tapasztalták, velük is így bántak. Abban nőttek fel, hogy az élsport világa ilyen, és hogy nem lehet másképpen, csak kiabálással, megalázással, néha veréssel trenírozni a sportolókat. De szerintem azért kevesen gondolják szülőként – főleg manapság –, hogy normális, ha valaki bottal vagy papuccsal veri a gyereküket. Sokkal valószínűbb, hogy nem tudnak erről. Mert nem mondja el otthon a gyerek, hogy mi történik vele az uszodában. Egyébként most pont a Turi-ügy kapcsán sok helyen, sok embertől, sok kommentelőtől olvashattuk, hogy milyen szülő az, aki ezt nem veszi észre. Nagyon-nagyon nem jó irány a minősítés. Szar anyázással, szar apázással meg lehet éppen bélyegezni a szülőket, csak nincs sok értelme.
Akiknek a gyerekével ilyen történt vagy történik, úgy, hogy ők ezt nem vették észre, valószínűleg maguk is traumatizált helyzetben vannak. Van bennük önvád, ettől függetlenül is épp elég. Mert bizony nagyon nehéz észrevenni azon a gyereken, hogy baj van, aki mindennap hajnalban ébred és állandóan hullafáradt, mert az edzésen, az iskolában is helyt kell állnia. Nem mindig könnyű eldönteni, hogy az, hogy a gyerek nyafog, mert fel kell kelnie, edzésre kell mennie, csak ennyiről szól, vagy arról, hogy attól fél, hogy ahova mennie kell, ott valami rossz történik majd vele. Nagyon kell figyelni ahhoz, hogy felismerje a szülő, hogy egy ilyen nem akarás mitől, mikortól más, mint egy sima fáradtság.
Sok szülő, ha a gyerek valamiért nem akar iskolába menni, egyszerű iskolaundornak fogja fel a helyzetet, miközben lehet emögött más is. Mindig érdemes ilyenkor őszintén elbeszélgetni a gyerekkel, hogy megtudjuk, mi áll a háttérben.
A legfontosabb, hogy ha ilyenkor megnyílik, és beavat a bizalmába, a szülő mindig higgyen a gyereknek. Ne mondja azt neki, hogy biztos rosszul hallottad, érezted, hogy félreértetted. Ne próbálja megkérdőjelezni az érzéseit, mert azzal odavész a bizalom is.
De most komolyan, az élsportban nem lehet eredményt elérni üvöltözés és verés nélkül?
Dehogynem. Hazai példa is akad elég arra, hogy másképpen is lehet sikeresen motiválni. Ahogy egyébként már az is kiderült, hogy a verés mellett sem lesz mindenkiből bajnok. Szerencsére vannak már modern pedagógiai irányzatok, amelyek eredményessége azt bizonyítja, hogy nem kell lélekromboló szenvedéseken átesni az eredményért. Van sok bizonyíték már arra, hogy bántalmazás és szándékos szívatás nélkül, örömmel is lehet sikeres sportolókat kinevelni. A legtöbb gyerek úgy válik élsportolóvá, hogy elviszik egy egyesületbe, csak hogy mozogjon, egészséges legyen. Ott aztán elkezdik őket figyelni, és kiemelik azokat, akikben van tehetség. Egy barátnőm is így lett szinkronúszó. Babaúszásra vitték, előbb tanult meg úszni, mint járni, a vízben a közegében volt. Élvezte. Akkor még. És ki tudja, ha ő nem egy abuzív, hanem egy támogató uszodai környezetben válik élsportolóvá, ahol nemcsak az aranyérem vagy a jó eredmény a fontos, hanem meghagyják neki a sportolás önfeledt örömét, az edzés és a mozgás élvezetét, akkor mire vitte volna. Így azonban pont az olimpia előtt szállt ki. Nem akart több áldozatot hozni.
Gyerekek a színpadon
Az élsportoló gyerekeket érő bántalmazásokról, visszaélésekről beszélgetünk. Erre kiderül, az élsport maga is szinte abúzus?
Hát, elgondolkodtató, de ebben a formában ez biztosan túlzás. Inkább azt mondanám, hogy azzá válhat. Az élsportoló gyerekek mindennap hajnalban kelnek, kimerülésig edzenek, iskolába mennek, megint edzenek, tanulnak, nem igazán van idejük másra. Ez fizikailag is, mentálisan is hatalmas megterhelés. Nem véletlenül égnek ki sokan. De most kicsit lépjünk túl az élsporton.
Én nagyon sok táncost ismerek, és kijelenthetem, hogy az elmúlt időkben kipattant balettintézeti botrányok sora csak a jéghegy csúcsa.
Ha megnézzük egy balerina lábfejét, el tudjuk képzelni, mit élhetnek át. Fizikai terhelés mellett hihetetlen fájdalomhoz szoktatják hozzá a gyerekeket, szintén egy kőkeményen hierarchikus rendszerben. Ott is van ám verés, és egyes beszámolók szerint azok vannak kevesebben, akik nem élnek ezzel a nevelési eszközzel. A táncos gyerekek is fanatizálva vannak. Teljesíteniük kell mindenáron, ha nem szeretnének kiszóródni, ha be akarnak kerülni a tánckarba, ha szólóról álmodnak. Vagy a gyerekszínészek, akiket visznek egyik válogatásról és forgatásról a másikra, miközben kérdéses, hogy ez mennyire a saját késztetésük. Vajon miért van az, hogy a legsikeresebb világhírű gyerekszínészekről sorra derült ki, hogy kamaszként vagy felnőttként kiégtek, teljesen kiábrándultak, megfáradtak, alkoholba vagy kábítószerbe menekültek. Szóval nem csak az élsportban, de sok más területen is előfordul abuzív szituáció. Ezek rendre azok a klasszikusan hierarchikus rendszerek, amikben nagyon-nagyon élesen különváló alá- és fölérendelt szerepek vannak. Mindhárom példában az önfeladás nagyon komoly hangsúlyt kap, ahogy a személyiség megtörése is. És amikor ez megtörténik, az a bántalmazás melegágya.
Képünk illusztráció. © Shutterstock
Sportolni öröm?
De akkor mi a konklúzió? Senki ne engedje a gyerekét élsportolni vagy balettozni? Nyilván nem lehet általánosítani, és persze nagyon fontos, hogy a gyerek milyen környezetben van, kik veszik körül, szereti-e azt, amit csinál… És biztos, hogy nagyon sok gyerek tényleg élvezi, akkor is, ha nehéz, ha fárasztó, ha fájdalmas. Vagy csak azt hiszi, hogy örömet jelent ez neki?
Természetesen nem az a válasz, hogy akkor nem engedem a gyerekemnek, hogy azt csinálja, amit szeretne. Az azonban nem mindegy, hogy hol és hogyan csinálja. Sokszor az is előfordul, a szülő kapcsol, hogy itt valami nagyon nem oké, és a gyerek lesz az, aki a leghisztérikusabban ragaszkodik ahhoz, hogy ne emeljék ki abból a közegből. Lehet, tényleg szereti és minden nehézség ellenére akarja csinálni, vannak álmai, amiket meg akar valósítani, vagy valamiért fontosnak érzi, hogy csinálja. De azért ne felejtsük el azt a mentális állapotot se – ami egyébként egy csoportdinamika eredménye is –, hogy valaki észreveszi, ráeszmél, valami nagyon nem jó, de azt látja, hogy körülötte mindenki más is tűr. Ha másnak ez nem probléma, akkor ő sem akarja problémának érezni.
Könnyen válhat egyfajta torz közösségi kohéziós erővé a bántások, az abúzus eltűrése. Mint egy közös próba. Szóval a szülőnek nagyon résen kell lenni, beszélgetni kell és folyamatosan figyelni, hogy vajon tényleg örömét leli-e a gyerek abban, amit csinál, vagy csak nem akar gyengének látszani, nem akarja feladni, akár mások miatt.
Egyébként bármiről legyen is szó, ami mellett a gyerek elkötelezi magát, mindig folyamatosan figyelni kell, hogy még mindig szívből csinálja-e, vagy már csak muszájból. Ám fontos, hogy mindig el kell neki mondani, beszélni kell vele arról, hogy az elköteleződése mivel jár együtt, hogy vannak napok, időszakok, amikor az ember a háta közepére kívánja, amit vállalt, de ez önmagában nem ok arra, hogy feladjuk. Azt kell alaposan megvizsgálni, arról kell beszélgetni, hogy meddig éri meg, és mikortól árt az, amiért áldozatokat hoz. Ahogy arról is, meddig mehet el vele szemben az, aki őt segíti ezen az úton.
Hogy segítsünk?
A szülőnek támogatnia kell a gyerekét akkor is, ha látja a fáradtságát, a fájdalmát, a szenvedését vagy meg kell óvnia ettől? Azért ez nagy dilemma!
Mérlegelni kell, mese nincs, és bizony néha a szülőnek erősnek kell lennie. Ha azt látja, hogy a gyereke rámegy a sportra, akár mentálisan, akár fizikailag, testileg, akkor lépni kell. Ennek azért vannak jelei. Például, ha egy egészségesen sűrű testalkatú kamasz napi két almát eszik csak meg, miközben elképesztő fizikai megterhelésnek van kitéve, és háromszor annyit kellene ennie, mint a kortársainak, ha a BMI-je 18 alatti, vagy százhetven centisen hiába izmos, csak negyven kiló, akkor meg kell szólaljon a vészcsengő.
És igen, ez nagyon-nagyon necces és nehéz, mert ilyenkor a gyerek akarata ellenére kell beavatkozni, és az önrendelkezése sérülhet, holott mindig arról beszélünk, hogy a saját életével testével, bármijével kapcsolatban ő hozhatja meg a döntéseket. Ám ha ártani akar magának, abban meg kell akadályozni, ez a felnőtt felelőssége, ahogy az is az, hogy hiába szeretne fagylaltot vacsorázni, nem hagyja neki. Ha a sport túl nagy véráldozattal jár, le kell ülni vele, és elmagyarázni, hogy ezt még csinálhatja így 5-10 évig, de utána lehet, egy életen át nyögni fogja majd a következményeit. Megéri-e? Ki kell találni a módját annak, hogy a sport, a balett vagy a színjátszás, éppen amiről szó van, hogyan maradhat meg az életében, de kicsit másképpen. Nem kell lemondania róla, hanem más dimenziókba kell helyezni azt, hogy a mentális vagy testi egészsége ne sérüljön tovább. És persze előfordul az is, hogy a gyerek nagyon ragaszkodik ahhoz, amit csinál, és nem látja be a következményeit. Ilyenkor a szülőnek döntenie kell. Vagy kemény lesz, vagy nagyon-nagyon odafigyelve támogatja a gyerekét, akár másoktól is tanácsot vagy segítséget kérve.
És ha a gyerek akarja abbahagyni a sportot, vagy azt, amit addig teljes odaadással csinált? Egy szülő ilyenkor hagyja, hogy az évekig belefektetett energia és minden más elvesszen? Sokan azt gondolják, jót tesznek a gyereküknek, ha az ilyen megingásokon kis erőszakkal, rábeszéléssel átsegítik…
Egy szülőnek ilyenkor is segítenie kell a gyerekét a döntésben, nem pedig irányítani. Nyilván ilyen esetben is alaposan utána kell járni annak, lehetőleg közösen, hogy miért született meg ez a döntés vagy szándék benne. Ilyenkor sem szabad befolyásolni, hanem támogatni kell abban, hogy ő maga ezt végig tudja gondolni, mérlegelje a helyzetét és úgy változtasson az életén. És soha nem szabad elfelejteni:
más kitartásra nevelni egy gyereket a saját maga által kitűzött cél elérésének az érdekében, és más tűrésre kondicionálni az általam jónak vélt cél elérésének érdekében.
Ha én kitalálom, hogy – és most direkt nem egy sportágat mondok – elviszem zongoraórára a gyereket, ami neki soha magától eszébe nem jutott, és aztán ostorral verem, hogy járjon órára, hogy gyakoroljon, akkor az nyilván nem a gyerekről szól. Ha ő találta ki, hogy zongorázni akar, ezerszer elmondja, hogy zongoraművész akar lenni, és tízből mondjuk nyolcszor óriási kedvvel ül le a hangszer elé gyakorolni, akkor azon a két napon lehet határozottnak lenni, hogy üljön le a zongorához, mert az valóban segítség a számára. De csak addig, amíg a többi nyolc napon tényleg akarja. Mert a sikernek tényleg van ára. De nem „mindenára”.
Erről eszembe jut egy hozzám közel álló anyuka, aki átbeszélte a 14 éves lányával – aki imád rajzolni, festeni – hogy ne menjen képzőművészeti suliba, mert fél attól, elveszik tőle az örömöt, ha osztályzatért, azaz a sikerért kell rajzolnia. Inkább fizeti a különórákat, de maradjon meg a rajzolás önfeledt élvezete. Ha tényleg az az útja, akkor úgyis a helyére kerül majd.
Ennél nem is lehet jobban hozzáállni. Egyébként is, annyiféleképpen lehet profivá válni valamiben. Az a fontos, hogy a gyerek általában a felhőtlen örömöt, a boldogságát keresse és találja meg. És csakis addig csináljon valamit, amíg ő jól érzi magát benne.
Ez jó is lenne végszónak, ám egy nagyon fontos dologról nem beszéltünk. Mint jogvédő, milyen tanácsot adnál: mit tegyen a szülő, hova fordulhat, ha rájön, a gyermekét bántás érte egy intézményben? Mi legyen az első lépés? Hogyan védje meg a gyerekét? És mit tehet a gyerek? Hogyan lehet vagy kell neki elmagyarázni, meddig mehet el vele szemben egy felnőtt ilyenkor? Mit nem kell már eltűrnie?
Az első és legfontosabb lépés, hogy kiemeljük a bántalmazó helyzetből. Aki bántotta, annak erre többé ne legyen lehetősége. Mondanám, hogy beszéljenek a bántalmazó felettesével, de mi van, ha tud a dologról, esetleg ő maga a probléma?
Gyakori jelenség sajnos az is, hogy bántalmazás esetén a jelzőrendszer tagjai (pedagógusok, védőnők, családsegítők, háziorvos stb.) nem tesznek bejelentést a gyermekvédelemnek. Esetleg az intézmény hírnevének védelmében kirúgják vagy áthelyezik a bántalmazót, aki azután máshol folytatja ugyanazt.
Mondanám, hogy a szülő maga is megteheti a fel- vagy bejelentést, és még mindig ez a legjobb út, de ez sem nyújt garanciákat. Át lehet vinni a gyereket máshova, de nem biztos, hogy ott jobb lesz, és a többiek ettől még maradnak a bántalmazó szárnyai alatt. Össze lehet fogni a többi szülővel, de ehhez az ő nyitottságuk is szükséges, és sajnos előfordul, hogy az sem elég. Az nagyon alap kellene, hogy legyen, hogy traumát nem hagyunk feldolgozatlanul. És ha szükséges, ehhez szakmai segítséget is vegyen igénybe a szülő. De a legjobb, ha nem keletkezik trauma, és ehhez az kell, hogy mindent megtegyen a szülő a megelőzés érdekében.
Tanítsa meg a bugyiszabályt, sose kényszerítse a gyereket arra, hogy puszit adjon annak, vagy őt megpuszilhassa olyan, akit ő nem akar, mert a teste csakis az övé, ahhoz csak az és csakis úgy érhet, akire és amire ő magától igent mond.
Ami a gyerekek felkészítését illeti, az talán egy jó kiindulási pont, hogy ha bármi olyat észlel a rá vigyázó felnőtt részéről, amit az szerinte más felnőttek vagy konkrétan a szülei előtt nem csinálna, akkor szólni kell. És ha bármi olyat tesznek vele, ami neki rossz, azt el kell mondani. Otthon, az iskolapszichológusnak, de legalább egy olyan felnőttnek, akiben megbízik. A legjobb, ha otthon szól. Ehhez viszont mély bizalmi kapcsolat kell a szülőkkel, nevelőkkel. Ha a gyerekünk megóvása a kérdés, az a köztünk lévő bizalommal kezdődik.
Természetesen nagyon fontos a támogató közeg, a segítő szervezetek munkája. Nagyon szorítok, hogy a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány a MOB-bal kötött együttműködésében most induló Nemecsek Sport Program valódi megoldásokat kínáljon.
