Az iskola küldetése véleményem szerint túlmutat a tananyag átadásán. A tudás önmagában nem elég ahhoz, hogy jobb társadalomban éljünk. A kommunikációra, együttműködésre, a változó körülményekhez való alkalmazkodásra és kreativitásra nevelés mellett a szolidaritás átadása is fontos követelmény, hiszen ennek hiányában nem élhetünk elégedett társadalomban.
Anyukám 2017 őszén részt vett egy csoportos látogatáson az Igazgyöngy Alapítványnál. Hazatérve elragadtatással mesélt az alapítvány munkájáról. Lelkesedése átragadt rám és azon gondolkodtam, tanítóként Budapestről hogyan vehetnék részt ebben a projektben. Hamar megszületett a testvérosztály ötlete. L. Ritók Nóra (vele készült interjúnkat lásd itt ‒ a szerk.) megörült az ötletnek és összehozott Veress Tamással, az alapítvány munkatársával, aki a biharkeresztesi általános iskolába járó gyerekek alapítványi segítését koordinálja.
Ismerkedés
Tamással immár ötödik éve dolgozunk együtt. A projekt úgy működik, hogy amikor új osztályt kapok (kétévente), akkor a gyerekeimet „bepárosítjuk” a biharkeresztesi általános iskolába járó gyerekekkel, akik az Igazgyöngy Alapítvány művészeti képzésében is részt vesznek. A tanítványaim fotót kapnak a hozzájuk tartozó „társról”, és két éven keresztül nagyjából kéthavonta valamilyen interakcióba lépünk egymással.
Szoktunk ajándékcsomagot küldeni, amelyet az ottani gyerekek gyönyörű rajzokkal köszönnek meg. Farsangkor beöltözve vidám videóüzenetet küldünk. Második osztályban, amikor a gyerekek már írnak, ismerkedős füzetet töltünk ki, amelyet kölcsönösen elküldünk egymásnak. Ebben a gyerekek arról írnak, hogy melyik a kedvenc játékuk, legnagyobb vágyuk, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek. Levelet is írtunk már egymásnak, és olyan akció is volt, amikor a tanítványaim legkedvesebb könyvüket küldték el.
Néhány alkalommal sikerült eljutnom Biharkeresztesre, ahol személyesen adhattam át a gyerekeknek a csomagokat. Ilyenkor bepillanhattam az alapítvány munkájába. Jártam Toldon is: talán ez a leghátrányosabb helyzetű település, amellyel foglalkoznak.
Az Igazgyöngy Alapítvány tevékenysége szerteágazó. Törődnek a gyerekekkel és családjaikkal is, de – mint például Toldon – olyan projektjük is van, amelyik egy egész települést hivatott kisegíteni a nyomorból és éhezésből. Mindig nagyon jól éreztem magam náluk és nagyon sokat tanultam a valóságról és arról, hogyan kell igazából segíteni.
Éhes gyomorral nehéz figyelni az órán
Az első szülői értekezleten mindig elmondom, hogy van ez az alapítvány, és ha egyetértenek és megengedik, akkor folytatnám a gyerekekkel a testvérosztály projektet. A szülők lelkesedése és együttműködése évről-évre nő. Nagyon megható átélni ezt is. Volt olyan anyuka, aki azt mesélte nekem fogadóórán, hogy otthoni beszélgetésekben is többször beveti a „társgyerek“ példáját, amikor arról van szó, hogy mit mennyire értékeljünk.
Arra is volt példa, amikor órai beszélgetésben a gyerekek hozták szóba a „társakat“. Arról beszéltünk, hogy fontos reggelizni, mert éhes gyomorral nehéz figyelni az órán, mire az egyik tanítványom (6-8 éveseket tanítok) azt mondta, hogy a „társgyerekek“ biztos néha éhesek, és olyankor nehéz nekik az iskolában.
Fontosnak tartom, hogy tudjuk, és szem előtt tartsuk, hol élünk és mi vesz körül. Az, hogy egy fővárosi magániskolába járó kisgyerek és szülei kitekintenek, valamilyen módon kapcsolódnak szélsőségesen más körülmények között élő emberekhez, valamit megtudnak róluk, azon gondolkoznak, mi okozhatna örömet annak a másik kisgyereknek, szerintem mindenképp előremutató.
Az együttérzés képességének erősítésében, a társadalmi szolidaritás kialakulásában lényeges, hogy ne csak tudjunk róla, mi helyes, hogyan illik viselkedni, hanem személyes tapasztalatokat is szerezzünk, cselekedjünk, ne csak gondolkodjunk. Azt is gondolom, hogy az ember egészen másképp viszonyul ahhoz, amit már gyerekként megismer. Ha kiskorában is tudta, hogy a közelében is vannak nagyon nehéz körülmények között élő emberek, és nem kell hozzá sok, hogy kicsit segítsünk nekik, akkor talán később sem felejtkezik meg róluk, és tudni fogja, hogyan segítsen.
Emlékszem rád
Soha nem felejtem el, amikor Toldon jártam. Bementünk egy családhoz: anya és fia. A kisfiú a testvérosztályomban volt. Azt mondta:
Emlékszem rád, hoztál nekünk ajándékot.
Bekísért a házba és megmutatta a szobájukat. Egy szoba, egy nagy ágy, ennyi berendezés. A konyhában nem volt konyhabútor, a szobában nem volt szekrény. De rend és tisztaság mindenhol. Ott hevert az ismerkedős füzet, amit a tanítványomtól kapott. Azt mondta, nagyon szereti. Az anyuka közvetlen, kedves és vidám volt. Ugyanúgy, mint a többi ember, akivel ott találkoztam. De akkor is könnyek szaladtak a szemembe, amikor meglátogattam az alapítvány művészeti képzését és láttam, ahogy ezek a gyerekek, kicsiktől kamaszokig, a rajzok felett görnyednek és kitartóan pingálják az apró kis részleteket. Azóta is eltöprengek ezen néha.
Az én tanítványaim nem ilyen kitartóak. Lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy az embernek mennyire könnyű vagy nehéz az élet?
Abban biztos vagyok, hogy a tanítás sokszor váratlan helyről jön. És hogy az Igazgyöngy Alapítvánnyal folytatott testvérosztály projektünk a szívem csücske, mert magam is sokat tanultam belőle. Ki tudja? Talán ennek az írásnak a hatására más testvérosztályok is lesznek…
Forgács Anna, a Gyerekkel vagyunk pedagógiai szakértője több mint húsz éve foglalkozik gyerekekkel, jelenleg egy budapesti általános iskolában tanító. A vele készült interjúnkban a gyermekjogi oktatásról, a szexuális felvilágosításról és a közelgő gyermekvédelmi népszavazással kapcsolatos problémákról fejti ki a véleményét.
A szerző korábbi írásai:
– A boldog iskolakezdés feltételei ‒ az iskolaérettségről és az ideális iskolakezdés feltételeiről
– Hogyan neveljünk önálló és kreatív gyerekeket? ‒ a nyitott oktatásról
– Békés konfliktuskezelés az iskolában ‒ az iskolai bullyingról
– Így is lehet irodalmat tanítani –A német példa – a kötelező olvasmányokról
Címoldali kép: Fitz Lilla Renáta rajza
