A környezetünkre való odafigyelést, annak védelmét nem lehet elég korán kezdeni. Ezt így gondolja Vészity Kata is, aki mindent megtesz azért, hogy a gyerekek figyelmét felhívja a természet szeretetének és megóvásának a fontosságára. A kétgyermekes anyuka rengeteg idejét szenteli ennek a küldetésnek, amelybe bevonta családját is. Ma már a fiai és a férje is segítik a munkáját, sőt, az otthonukat, a híres Csigaportát is megnyitották azok előtt, akik szeretnének megismerni egy ökogazdaságot.
Gyerekkel vagyunk: Ha az embernek gyerekei születnek, jobban odafigyel a környezetére? Jobban fogja érdekelni a természet, és annak a megmentése? Van egyáltalán köze a kettőnek egymáshoz?
Vészity Kata: Abszolút összefügg, de én már gyerekkoromban is azt láttam, tanultam a saját szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy a környezetünk és annak javai nagyon fontosak. Természetközeli világban nőttem fel, édesanyámék jelenleg is tanyán élnek. Nagyszüleim is vidékiek, náluk töltöttem a nyarakat. Anyukám gyógynövényeket termeszt, a mezőn is gyűjt. Ha bármilyen betegségünk volt, nem a patikába rohantunk, hanem gyógynövénykeveréket kaptunk. Természetes volt az is, hogy kertészkedtünk, komposztáltunk, a nagyszüleimnek például csak annyi szemete keletkezett, hogy félévente egyszer tudták megtölteni a kukájukat.
GYV: Ezek szerint a gyerekkorodból hozott élmények is szerepet játszanak abban, hogy a saját családoddal is ilyen életet éltek. És nyilván ezt a fajta gondolkodást majd a gyerekeid is továbbadják egyszer.
VK: Biztos vagyok benne. Mi is rengeteget túrázunk velük, mert csak akkor vigyázhatunk a természetre, ha tudjuk, mi az. Otthon a tévé előtt ülve nagyon nehéz arra bárkit buzdítani, hogy védje például a rovarokat, amikor egyébként fél tőlük. Jellemző történet a gyerekeimről: amikor egyszer méhviaszos kendőket akartunk csinálni egy táborban, kaptam egy hatalmas lépet, de nem főztem ki időben, és a méhecskék, akik bennragadtak, elkezdtek kikelni. Akkor elkiabáltam magam, hogy nézzétek a méhecskéket ‒ az én gyerekeim odarohantak, a többi gyerek viszont messzire elszaladt. Ennyit számított az, hogy az enyéim a természet közelében élnek.
GYV: Manapság a szülők legfőbb gondja, hogy hogyan állítsák fel a gép mellől a gyerekeket, hogyan érjék el azt, hogy kibújjanak a telefonból…
VK: Kell mutatni nekik alternatívát. Persze gyakorló szülőként én is tapasztalom, milyen nehéz a virtuális világ ellen küzdeni. Az ember vagy korlátot szab vagy letilt, de ez csak akkor sikeres, ha megmutatja azt is, mit lehet csinálni helyette. Az én gyerekeimnek, mondjuk, nem sok választásuk van, nyakig benne vannak a munkámban. Akármerre megyek, viszem magammal őket. A 15 éves fiam már aktív szerepet is vállal.
GYV: A gyerekek könnyen megértik a természet- és a környezetvédelem jelentőségét? Te nagyon sokszor beszélsz a gyerekeknek erről, és nem csak a sajátjaidnak. Hogyan?
VK: Nyilván az ő nyelvükön kell megfogalmazni, nem demagóg módon. Nem úgy, hogy ezt meg ezt kell csinálni. Történeteket mesélek arról, hogyan terhelődik a környezet. Konkrét igazságokat adok elő, ami alapján bennük fogalmazódik meg a motiváció, hogy környezettudatosabbak legyenek. A „miértek” megismerése után ők maguk kereshetik meg a lehetőségeket: szerintem a „hogyanokból” nagyon sok van, lehet választani. Sajnos ezek közt bőven akad „zöldre mosás” (greenwashing), azaz olyan módszerek, amelyek csak látszólag védik a környezetet. Az ilyen, többnyire reklámcélú félrevezetés jelentősen hátráltatja a környezetvédők munkáját. Ezért a kritikus szemlélet elültetése is fontos. Mindent fogadjunk kis kétkedéssel, és járjunk utána, hogy biztos úgy van-e, biztos igaz-e.
GYV: Vannak erre saját módszereid?
VK: Én például készítettem egy „hulladék utak”-mandalát, ami az anyagokat a teljes életciklusukkal mutatja meg. Amikor a kezünkben van egy termék ‒ mondjuk, egy csomagolás ‒, akkor ezen látható, mekkora utat kellett megtennie mind térben, mind időben ahhoz, hogy eljusson hozzánk. Ennek alapján tudjuk eldönteni, hogy szükségünk van-e rá vagy sem, és hogy mihez kezdjünk vele. Nagyon fontos, hogy a gyerekeknek legyen információjuk, és ne csak hangzatos reklámszövegek révén tájékozódjanak a világban.
GYV: Ez jópofa dolog, főleg, ha működik is. De, gondolom, csak a hulladék-mandalával nem lehet a gyerekeknek megmutatni, mi történik az anyagokkal, ha szemét lesz belőlük.
VK: Valóban. A hulladék-mandalához két dolog kapcsolódik: egy a való, fizikai térben,és egy másik a virtuálisban. Az első a Replacc nevű játszótér, amelyet hulladékok, különböző feleslegessé vált anyagok, tárgyak felhasználásával építettünk meg. Ezt visszük magunkkal a rendezvényekre is, hogy megmutassuk: a hulladék is érték, ha megfelelően kezelik. Még játékokat is lehet belőle készíteni. Van itt farmerból készült óriás lovacska, amelyre egyszerre három-négy gyerek is fel tud ülni, biciklialkatrészekből készült célbadobó, libikóka, és van egy bringaturmixunk is. Bemutatjuk, hogy szezonális hazai gyümölcsöket lehet turmixolni, miközben pedálozunk. Mert az is fontos, hogy mit mutatunk. Nem banánt és avokádót készítek, amikor a környezetvédelemről beszélek.
Nem jutunk el mindenhova, ezért készítettünk három animációs kisfilmet a Fenntartható Jövőkép projekt keretében. Ezek három anyag, a textil, a műanyag és az üveg életútját mutatják be az erőforrás keletkezésétől a gyártáson át a hulladékká válásig. Mindhárom kisfilmhez tartozik egy-egy drámapedagógiai segédanyag több korosztálynak, amely segíti a téma feldolgozását. Emellett rengeteg háttéranyagot, információt, linket gyűjtöttünk össze.
GYV: Már többször bebizonyosodott – és gondolom, ti is tapasztaljátok – hogy a gyerekeket kifejezetten érdekli, foglalkoztatja a környezetvédelem, a bolygónk jövője, ami az ő jövőjük is. Szoronganak ettől a témától, vagy inkább tenni akarnak?
VK: A felnőttek szoronganak jobban. Ezt vetítik a gyerekekre, pedig a kicsik, a kamaszok alapvetően megoldásközpontúak és nagyon rugalmasak. Ha valami nem jó, akkor csinálják másként. A gyerekek abszolút megértik, hogy baj van a világban, és nagy a hajlandóság bennük, hogy változtassanak ezen. Amikor arról beszélgetünk kisiskolásokkal, hogy a PET-palackoknak milyen káros hatásai vannak, mennyi idő kellett a kőolaj kialakulásához, egészen visszamegyünk a dínók korába. Utána nagyon büszkék arra, hogy ők bezzeg kulacsot használnak, és azonnal megértik, miért azt adta nekik anya. A kamaszokra a trendekkel lehet hatni, és ha sok helyről hallják azt, hogy a szemetet összeszedni, az élőlényekre vigyázni, természet- és környezetvédelmi csoportokhoz tartozni menő, akkor csinálják, csatlakoznak, sőt, hirdetik és kiállnak mellette.
GYV: Ám amiről eddig beszélgettünk, az csak egy projekt a te életedben. Nagyon sok környezetvédelmi dologban, egyesületben, kezdeményezésben benne vagy még…
VK: Igen, Szolnokon megalapítottuk a Jóllét Műhely Egyesületet, amihez egy kosárközösség kapcsolódik. Arra próbáljuk felhívni a figyelmet, illetve a kosárközösség is arról szól, hogy a helyi termelőket a helyi fogyasztókkal összekapcsoljuk, hogy helyben tartsuk az erőforrásokat, meg megmutassuk azt, hogy a multikon kívül hogyan lehet vásárolni, miért jó az nekünk, a testünknek, miért jó az a közösségünknek, és miért jó a helyi gazdaságoknak, ha így teszünk. Van egy „Az vagy, amit megeszel” névre hallgató programunk, amelynek a keretében szeretnénk megmutatni, hogy az ételeink hogyan hatnak, az egészségünkre, a pénztárcánkra, a társadalmunkra, és mindez együtt hogyan hat a környezetre, akár globálisan nézve is. Részt veszek ezekben is, de tagja vagyok a Hangák közösségének, jelen vagyunk családilag a PET-kupákon és egy kis családi ökogazdaságot is üzemeltetünk.
GYV: Tehát te nemcsak beszélsz minderről, hanem így is élsz. A már emlegetett Csigaporta Rákóczifalván egy ökobázis, és egyben az otthonotok, amelyet megnyitottatok mások előtt is, hogy jó példával szolgáljatok.
VK: Ez egy pici, családi gazdaság, vannak baromfik: tyúkok, fürjek ‒ ezek tojásait áruljuk, illetve dolgozzuk fel. A kis kertünk arra elég, hogy mi fogyasszuk el, ami ott megterem, de készítek szörpöket, lekvárokat. Egy kis oázis a település közepén. Amit én képviselek, azzal csak akkor lehetek hiteles, ha nemcsak kifelé beszélek erről, hanem benne élek. Ez az ökobázis egyébként az Ökologistic Környezetvédelmi Alapítvány székhelye is, ami azért jött létre, hogy a gyerekeket, az iskolákat interaktív környezetvédelemre nevelő programokkal lássuk el. Minden, amiről beszéltünk eddig, az alapítvány munkájához tartozik. A kertünkben pedig egy ökoszisztéma tanösvényt is készítettünk. Ez így bonyolultan hangzik, de valójában nagyon egyszerű dolog. Az állomásokon van komposztáló, rovarhotel, fűszerkert, méhlegelő, vannak különböző ágyásaink, és még ott vannak az állatok. Illetve van egy olyan része ennek a tanösvénynek, ahol azokat a régi eszközöket mutatom meg, amit mondjuk egy energiamentes tartósításhoz lehetett használni. Ezen a tanösvényen végighaladva a saját kertemet, a saját életünket mutatom meg.
GYV: Kicsit irigylem a gyerekeidet, jó lehet így felnőni, ilyen környezetben élni.
VK: Azért annyira ne irigyeld őket! Tavaly egész nyáron jöttünk, mentünk, rendezvényeken voltunk, dolgoztunk. És akkor egyszer hazafelé a kocsiban azt mondta a 10 éves kisfiam: „én már nagyon várom a nyári szünet végét”. Bendegúz, a nagyobbik már önállóan segít mindenben, és nagyon büszke arra, ahogy élünk. Például sokszor átveszi a mandala-tárlatvezetést, szerepel a kisfilmjeinkben, előadásokat tart. Észrevettem, hogy a gyerekek mennyivel jobban elfogadják azt, amit egy korukbelitől hallanak, és nem egy felnőtt osztja az észt. Odamennek hozzá, kérdezősködnek, beszélgetnek.
GYV: Ti tényleg szívvel-lélekkel hisztek abban, hogy lehet tenni, sőt, tenni kell azért, hogy megvédjük a Földet! És mindent megtesztek azért, hogy ezt más is így gondolja.
VK: Nem is lehet másképp! A 24. órában vagyunk, és én nem tudnék úgy élni, hogy becsukom a szemem, és nem látom, hová tartunk, mi vesz körül. Egyszerűen muszáj minél több módon, mindenfelé eljutni ezzel az információval, merthogy nagyon sokan még egyáltalán nem látják, nem érzik, nem értik. A „hülye zöldek” vernyákolásának tudják be. Ez nem egyéni probléma, nem családi ügy, nem párt- és oldalfüggő, és nem is csak országos gond. Mindenkinek fel kell nyitni a szemét, és változtatni kell az életmódunkon, lépésekben. A legfontosabb, hogy a jövő generációja tisztában legyen vele, mi a környezet- és természetvédelem. Mi az, ami bajt okoz? Hogyan lehet tenni ellene? Hogyan éljünk, hogy jobb legyen?
GYV: A civil szervezetek küzdenek, és próbálnak mindenkit felvilágosítani, de az iskolák mennyire partnerek ebben?
VK: A gyerekeim Waldorf-iskolába járnak, ott nyitottak minderre. Például elengedték Bendegúzt egy programra, ahol nekem segített, azaz teljesített, és azt kérték tőle, cserébe írjon egy esszét, hogy hol volt, mit csinált, ez miért volt jó és hasznos. Nemcsak támogatták, hanem kíváncsiak voltak rá. Ott egyébként is kell hasonló munkákat leadni a gyerekeknek időnként. Többeknek voltam már a mentora, tanácsadója, jöttek hozzám beszélgetni a témáról. A többi iskolában nehezebben tudják beépíteni a Jövőkép programot az oktatásba. Egyébként az iskolákba ritkán jutunk el, a tematikus fenntarthatósági napok azok, amelyek kötelezőek. Néha sajnos úgy is állnak hozzá, hogy gyorsan megrendelnek minket, aztán otthagynak, csináljunk a gyerekekkel, amit akarunk. Amin pedig ki vagyok akadva, hogy a tantervben a testnevelés fontosabb, mint a környezetvédelem. Olyan, mintha burokba akarnák zárni a gyerekeket. A pedagógusoknak nincs lehetősége tanítani erről. A mai oktatásban egyáltalán nem a jövő szempontjából fontos dolgokon van a hangsúly. Nem vesszük észre, hogy a természetnek csak egy kis apró része vagyunk, és nem az egésze. Nem uralkodni kell rajta, hanem meg kell találni a helyünket és a szerepünket benne, és hagyni kell működni.
