A Közgyűlés olyan, manapság ritka fajta vitaműsor, amelyik az eltérő vélemények ellenére is közelebb hozza egymáshoz az embereket. Megtanít együtt gondolkodni, érvelni és a másikat meghallgatni. Márpedig az országban nagyon fontos lenne a párbeszéd, főleg egy ilyen kérdésben, amely nemcsak a mai gyerekek, hanem az egész társadalom jövőjét befolyásolja, sőt meghatározza.
Gulyás Márton és a Partizán stábja újra egy érdekes és nagyon fontos témát vitt a Közgyűlés elé. A mai viszonyok között társadalmi kísérletnek is beillő vitaműsorban ezúttal a szegregált oktatásról foglaltak állást és mondták el a véleményüket a résztvevők, akik most is különböz korúak, származásúak, végzettségűek, foglalkozásúak és szociális helyzetűek voltak.
Rossz emlékek
Az adás résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy mi az iskola feladata. Csak a tudás átadása vagy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése is? Meg kell-e szüntetni a szegregáció minden formáját a közoktatásban? Általánosabban mindennek hátteréről: az oktatás helyzetéről, az oktatási rendszerben jelen lévő etnikai, vagyoni és vallási alapon történő megkülönböztetésről folyt a beszélgetés.
A műsornak már az első perce sokatmondó lett. Amikor a műsorvezető, Gulyás Márton azt kérte, lépjen előre, aki szerint a mai magyar iskolarendszer jól működik úgy, ahogy van…. mindenki a helyén maradt. Az általános iskolához sokaknak fűződtek rossz emlékei. Az idősebbek felidézték, hogy verték őket a tanárok, a fiatalabbak a kiközösítést, a zaklatást nem tudták elfelejteni. Az egyik fiú azt gondolta, a melegsége miatt bántották, amit akkor még ő sem tudott magáról – pontosabban megfogalmazni nem tudta -, míg egy félvér lány és egy idősebb cigány ember úgy érezte, a származásuk miatt zaklatták őket.
Ez már gyakorlatilag meg is adta az alaphangot a beszélgetéshez, de még az előítéletesség is kapott egy nagy pofont. Ugyanis a vita résztvevői közül Rózsa, a cigány származású, középkorú pszichológus volt az, akinek öröm volt a tanulás, akinek mindig készen volt a leckéje, aki nem érezte nehéznek az iskolát. Pedig, később kiderült, mélyszegénységben éltek.
Az iskolai szegregáció lényege, hogy különböző származású, szociális hátterű, vallású, anyanyelvű diákokat elkülönítve oktatnak.
Az integrált oktatás azt jelenti, hogy az iskolai órákon és foglalkozásokon minden gyermek – tekintet nélkül a szociális hátrányra, képességzavarra, fogyatékosságra – együtt tanul más társaival.
Etnikum vagy etnikai csoport alatt a történelmileg kialakult, az összetartozás tudatával, valamint közös nyelvvel, kultúrával és hagyományokkal rendelkező népességet értünk.
A magyar iskolarendszer újratermeli az egyenlőtlenségeket, de nem csak most, évtizedekkel ezelőtt is ez volt a helyzet – hangzott el a vita bevezetőjében. Nagyon eltérő, milyen tudást kap egy nagyvárosi, egy kisvárosi vagy egy falusi diák. A mai magyar iskolarendszer nem tud mit kezdeni a földrajzi, etnikai, vagyoni alapú egyenlőtlenségekkel, sőt, még erősíti is őket.
Tehát kérdés, mi a feladata az iskolának? A társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, mérséklése, vagy pusztán a tudás átadása?
A résztvevőknek elsőként a legfontosabb kérdésben kellett véleményt nyilvánítaniuk:
Fel kell-e számolni a szegregáció minden formáját a közoktatásban?
Sokkal többen szavaztak arra, hogy nem.
Az hamar kiderült, hogy a szegregációt a kétféleképpen érti mindenki. Vagy a cigány származású gyerekekre vonatkoztatva, vagy minden egyéb másságra és különbözőségre. Abban megegyeztek a résztvevők, hogy például a sajátos nevelési igényű és autista gyerekek esetében a szegregáció elfogadható oktatási forma, a mozgásukban korlátozottak esetében is. De itt is csak azért, mert ma még sem az oktatási intézmények, sem a pedagógusok, sem pedig az egész rendszer nincs felkészítve arra, hogy kerekesszékes, látássérült, siket, down-szindrómás gyerekek biztonságosan közlekedjenek, és éljenek együtt az iskolában a társaikkal. Bár épp a kerekesszékes fiatalember volt az, aki kiállt itt is a integrált oktatás mellett: neki kimondottan jót tett, hogy ép gyerekekkel tanulhatott együtt.
Volt, aki felvetette, jobb lenne vagyoni helyzet és családi háttér szerint elkülöníteni az oktatást, mert így a diákok nem látják azt, ha valaki jobb módban él, így nem érzik rosszul magukat attól, hogy szegények. Ezt megfordítva adott igazat ennek a gondolatnak egy szegregált oktatás megszüntetése mellett állásfoglaló is: szerinte ha egy gazdag gyerek fizetős iskolába jár, az miért ne lenne jó, hiszen így biztosan nem ül mellé mosdatlan, szegény osztálytárs.
Természetesen előjött a ma mélyszegénységben élők és a cigányok helyzete is. Béla, a középkorú cigány ember visszaemlékezett arra, hogy már 7 évesen a szamárpadba került, mert senki nem akart mellé ülni. Ő volt az egyetlen roma az osztályban. A szülők kimondottan tiltották a gyerekeiket, hogy vele barátkozzanak. Ám milyen az élet?! Később épp az egyik ilyen fiú lett a legjobb barátja.
Cigány vagy roma? Melyik szóhasználat a helyes? A nyolcvanas évektől a politikailag korrekt kifejezésmód jegyében nálunk is romának kezdtek nevezni minden cigány embert, pedig Magyarországon többféle roma/cigány csoport él, amelynek az anyanyelve sem azonos. Az oláh cigányok nyelvén a „rom” oláh cigány férfit jelent, a roma ennek a többes száma. A beások pedig – akiknek más a nyelvük – jogosan mondják, hogy „én cigány vagyok, nem roma”. A romungrók (a magyarul beszélő cigányok csoportja) is többnyire cigánynak nevezik magukat.Vagyis egyáltalán nem helytelen a cigány népnév használata, hiszen ezen a hazánkban élő valamennyi csoportot értjük. A szakirodalomban gyakran a roma/cigány kettős megjelölés szerepel.
Felvetődött a kérdés: ez előítéletesség vagy tapasztalat?
Ezzel a hozzáállással a szülő nemcsak a saját gyereke útját jelöli ki, akiben elülteti az előítéletet, hanem a roma gyerekét is, aki szembesül azzal, hogy csak azért közösítik ki, mert cigánynak született.
Sokan mondták, hogy pontosan azért van szükség az integrált oktatásra, hogy a mai gyerekek együtt tudjanak majd élni felnőttként is azokkal, akik mások. Mert csak attól nem félünk, amit ismerünk. Éppen ezért már az is szegregáció, hogy vannak intézmények, ahova 5 vagy 35 millió forintért lehet bekerülni. Ez elmélyíti a társadalmi különbségeket is, ráadásul az állami oktatás színvonalát csökkenti, mert elszívja onnan a gyerekeket és a tanárokat.
Olyan kérdésekben kellett még dönteniük a résztvevőknek, hogy helyes-e, hogy aki ki tudja fizetni, az jobb színvonalú oktatáshoz juthat, vagy helyes-e, ha az állam különbséget tesz támogatásban az egyes iskolatípusok között.
Kiderült, hogy semmi nem fehér vagy fekete. Abban a résztvevők egyetértettek, tenni kell azért, hogy mindenki megfelelő és azonos színvonalú oktatást kaphasson, szonos színvonalúan felszerelt intézményekben. Ez a feladat főként az államra hárul. Fontos lenne egy olyan oktatási rendszer és oktatáspolitika, amely segítené a tehetségek felismerését, ösztönözné a különleges adottságú gyerekeket, a hátrányos helyzetű iskolákat felzárkóztatná.
Vágyálom lenne mindez?
A résztvevők szerint, egyelőre igen. Hiszen ennek már régen meg kellett volna történnie. Akkor, amikor az állam magához vette az iskolákat. de ahelyett, hogy javított volna a helyzeten, csak rontott.
A jelenlegi 30 valahány fős osztályokban hatalmas feladat tehetséget gondozni, és egetverő munka felzárkóztatni egy gyereket. Az oktatási rendszert kellene alaposan átalakítani ahhoz, hogy az integráció valóban jól működhessen.
A cigány gyerekek elkülönített oktatása pedig káros a társadalomra, cigányra és nem cigányra egyaránt. Az emelt falakat két oldalról kell lebontani. Annak, hogy egy cigány gyerek – vagy nem cigány gyerek – a mélyszegénységből eljusson az egyetemre, ilyen körülmények között nagyon kicsi az esélye. Ám Rózsa, a pszichológus a példa rá, hogy kitartással és sajnos némi szerencsével, sikerülhet. Ő hiába volt jóformán kitűnő tanuló az általános iskolában, nem javasolták neki a gimnáziumot. A szakközépiskolában azonban egy tanára biztatta, hogy helye van az egyetemen. Néha tényleg csak ennyin múlik.
A magyar iskolarendszer rendkívül egyenlőtlen: radikálisan eltérő minőségű tudást kap egy nagyvárosi vagy egy kistelepülés iskolájába járó diák. A rendszerváltás fontos élménye volt a szabad iskolaválasztás is, amelyről mára bebizonyosodott, hogy korlátozza a többség szabadságát – elválasztja a jómódú szülők gyerekeit a kevésbé tehetősekétől. Ez a folyamat ugyan kártékony, de mégis egyértelmű: nem lehet a magyar társadalomtól elvenni ezt a lehetőséget.