Rovatok

„Nem minket kell sajnálni, sajnáld a gyerekedet!” – Interjú egy elhivatott, fiatal pedagógussal

Egy elkötelezett tanárnő három éve egy városi elit iskolából hátrányos helyzetű kistelepülésre ment tanítani. Vele készített interjúnkban izgalmas pedagógia módszerekről, a finn oktatásról, a pedagógus sztrájkról, és arról beszélgettünk, hogy miért fontos, hogy a tanárok nagyobb önállóságot kapjanak a gyerekek oktatásában.

Városi elit iskolából szegény településre mentél tanítani, ahol csupa hátrányos helyzetű gyerek volt az osztályban. Milyen volt a váltás?

Fél év alatt teljesen kikészültem. Úgy éreztem, hogy a korábban használt módszereim semmit sem érnek, és az órák tejes érdektelenségbe, káoszba fulladnak. A legegyszerűbb kérdésekre is „nemtom tanárnő” vagy vállvonogatás volt a válasz. A gyerekek önbizalma a padlót súrolta, nem merték kimondani, amit gondolnak, de gondolkodni sem igen akartak. Szóval nagy pofont kaptam. Pedig sok illúzióm nem volt, amikor oda mentem tanítani.

Tisztában voltam vele, hogy olyan közegben fogok dolgozni, ahol nemhogy könyvek nincsenek otthon, de gyakran a szülőknek is nehezükre esik elolvasni egy egyszerű szöveget. Nem motiválják a gyereket a tanulásra, és nem várnak el tőlük semmit. De még így is túl romantikus elképzelésem volt arról, hogy mi vár rám. Azt hittem, hogy játékossággal, odafigyeléssel és lelkesedéssel majd túllendülök a problémákon. Balga és naiv voltam. Megalapozott módszer nélkül ugyanis nem ér semmit a lelkesedés. Az egyetemen egyáltalán nem tanultunk arról, hogy ilyen közegben melyek a megfelelő módszerek, technikák. 

Miért váltottál iskolát?

Már az egyetem után is nehezebb sorsú gyerekekkel szerettem volna dolgozni, de akkor még nem mertem bevállalni. Először egy budapesti, erősnek tartott általános iskolában helyezkedtem el, ahol négy évig magyart és történelmet tanítottam.

Három évvel ezelőtt a férjem vidéken kapott állást, és elköltöztünk. Ez jó alkalom volt arra, hogy váltsak. Olyan intézményt választottam, ahova főleg a környékbeli, nehéz helyzetben élő családok gyerekei jártak. Úgy gondoltam, hogy több év tapasztalattal a háttam mögött, kicsit érettebb fejjel már készen állok a feladatra.

És mi történt, amikor rájöttél, hogy nehezebben megy a váltás, mint amire számítottál?

Irtóra elkeseredtem. A férjem mondta is, hogy döntsek, és vagy hagyjam ott év végén az egészet, és lássam be, hogy ez nem való nekem, vagy találjak ki valami teljesen újat. Végül a második módszert választottam. Rengeteg időt szenteltem annak, hogy új módszereket ismerjek meg, amelyek a nehezen tanuló, motiválatlan diákokkal jobban működnek.

Elkezdtem drámamódszereket és olyan interaktív, játékos olvasási technikákat használni, amelyek a gyerekek fantáziáját is bevonják a tanulásba. Például adott volt egy kötelező olvasmány, de én nem kértem, hogy olvassák el az egészet. Megjegyzem, esélyük sem volt rá. Kiválasztottam a könyv elejéről 5-10 oldalt, ahol a történet szempontjából valami fontos dolog történt. Ott megálltam, és a gyerekeknek kellett kitalálniuk, hogy szerintük hogyan fog folytatódni a történet.

A különböző ötleteket megbeszéltük, eljátszottuk. A könyv szereplőinek jellemét is kielemeztük, hogy ki milyen, és valószínűleg hogyan viselkedne, mit tenne a történetben. Utána ugrottunk a könyvben ötven oldalt, azt nem olvastuk el, de én elmondtam nekik, hogy az író valójában hogyan vitte tovább a sztorit. Ott ismét olvastunk 5-10 oldalt, és tovább fantáziáltunk, játszottunk. 

„Csinálom és megértem.‘‘

Ez jól hangzik, de sokan azt mondanák erre, hogy akkor nem is olvasták el a gyerekek a könyvet. 

Ez igaz, ugyanakkor ezzel a módszerrel izgalmasabbá tettem számukra az olvasást, és ennek köszönhetően egyre hosszabb részeket olvastunk el közösen. A dramatizált, eljátszott helyzetekből azt is megtanulták a gyerekek, hogy miért fontos megérteni egy regény szereplőinek a karakterét. Arra is rájöttek, hogy a könyv a mi világunkról, hús-vér emberekről szól, olyan dolgokról, amelyeket esetleg ők is átélhetnek. Ráébredtek, hogy a regény kiterjesztheti tapasztalatainkat a világról.

Szövegértési képességük, szókincsük és kritikai képeségük is rengeteget fejlődött. Motiváltabbak lettek, és már mertek hibázni is. Könnyebben vállalták a tévedés kockázatát, ami minden tanulás alapja. A drámatechnikákat a történelemórán is bevezettem. A nagy történelmi csatákat és eseményeket az iskola udvarán játszottuk le. Mindez arra volt jó, hogy közösségi élménnyé változtatta az órát.

A gyerekek érzelmileg is bevonódtak, és képzelőerejüket használva, aktívan vettek részt a tanulásban. Emiatt a tanagyagból sokkal többet értettek meg, és több mindent tudtak visszaidézni belőle. Emlékszem, akkoriban olvastam is egy idézetet Konfuciusztól, ami nagyon megragadott: „Hallom és elfelejtem. Látom és emlékszem. Csinálom és megértem.‘‘

Említenél más érdekes módszert? 

Számos olyan játékos módszert alkalmaztam, amelyet kifejezetten érdektelenséget mutató diákok oktatására fejlesztettek ki. Például kartonpapírból készítettem képzeletbeli mikrofont, vagy bevittem egy banánt, és amikor felszólítottam valakit, annak ebbe kellett beszélnie. A játékmikrofon miatt először mindenki csak viccelődött, röhögött, de ha már megszólaltak, nyert ügyem volt. Megeredt a nyelvük, és komolyabban is válaszoltak. 

Ezt a módszert egyébként egy fantasztikus könyvben olvastam, ami sajnos nincs lefordítva magyarra: „Teaching Content Outrageously” , és az írója, Stanly Pogrow egyéb, nagyon praktikus technikákat is ajánl arra, hogy mit kezdjen a tanár a „nemtom” válasszal. Erre például azt lehet mondani, hogy „ok, és mit mondanál, ha tudnád?”. A meghökkentés gyakran kizökkenti a gyerekeket a megszokott reakcióikból, és ez sokat segíthet. Ilyen módszereket sajnos az egyetemen nem tanultunk, és elég nagy strapa volt ennek utána járnom, de megvolt az eredménye.

Az új helyzetre való felkészülés rengeteg munkának tűnik. 

Igen, rengeteg, de ez a tanár feladata. A tanárnak élete végéig képeznie kell magát. A városi elit iskolában részben az okozott nehézséget, hogy minden olyan könyvet ismernem kellett, amelyek az értelmiségi körökben divatosak voltak, és otthon hallhatott róla a gyerek. Például leesett az állam, amikor egy nyolcadikos Yuval Noah Harari Sapiens című könyvére hivatkozott. Nekem pedig abszolút képben kellett lennem, hogy tudjak reagálni. Elveszítettem volna a tekintélyemet, ha nem ismerem a könyvet. Itt a szegény településen másra volt szükség. 

A pedagógus sztrájk egyik fontos követelése, hogy a tanárok az oktatás terén nagyobb önállóságot kapjanak. 

Hát persze, eltérő környezetben és közegben annyira másképp kell tanítani! Sokan azt hiszik, a tanári önállóság káoszhoz vezet, de ez nevetséges, hiszen a kerettanterv országszerte ugyanaz. De szabadságot kell adni a tanárnak, hogy dönthessen róla, hogyan tanít, mert ő látja, hogy mi működik és mi nem az adott helyzteben. Finnországban, ahol a világ egyik legjobb oktatási rendszerét sikerült tető alá hozni, van kerettanterv, de nagy a tanári önállóság is. 

A nagy többség együtt érez a tanárokkal, de azért azt is sokan gondolják, hogy nem csak ők élnek rosszul ebben az országban. Miért épp őket sajnáljuk?

Ezzel kapcsolatban a fő kérdés szerintem az, hogy fontos-e neked, hogy jó oktatást kapjon a gyereked, unokád, ami megalapozhatja a jövőjét. Nem minket kell sajnálni, sajnáld a gyerekedet! Az a helyzet, hogy ha a tanári szakma nem megbecsült anyagilag és társadalmilag, akkor a tehetséges fiatalok nem választják a pedagógusi pályát, így nem kerülnek jó tanárok az iskolákba, romlik az oktatás színvonala.

A gyerekek szenvednek a suliban, és nem tanulják meg, amit kellene. Végül kevésbé lesznek sikeresek az életben. Nem véletlen, hogy egyes országok, mint az előbb említett Finnország is, rengeteget költenek az oktatásra, és a tanárok anyagilag is és társadalmilag is megbecsültek. Ott legalább annyit keres a tanár, mint az orvos. Iszonyú nehéz bekerülni a tanár szakokra. Ott sem azért alakították ki ezt a rendszert, mert együttéreznek a tanárokkal, hanem azért, mert tudják, hogy az ország jövője az oktatástól függ. 

Azt is szokták emlegetni, hogy nincs is olyan sok dolga egy tanárnak. 

Ma egy tanár körülbelül 20-26 órát tanít egy héten. Ez minimum negyven munkaórának felel meg, de inkább ötvennek vagy még többnek. Nem untatnék senkit azzal, hogy ez mi mindenből tevődik össze, csak megemlítek egy-két dolgot: dolgozatok összeállítása, kijavítása, órára készülés, adminisztráció a nap végén, bepötyögni a komputerbe, hogy ki hiányzott, ki hányast kapott, és mi volt a napi téma az órákon. Ez is legalább napi egy óra. Ha valaki osztályfőnök vagy helyettes, márpedig sokan azok, az is rengeteg plusz időt jelent, bár ezért adnak egy kis tanítási órakedvezményt.  

Te miért vállalod mindezt?

Egyrészt mert imádom, másrészt mert megengedhetem magamnak. A férjem jól keres. A tanári fizetésből egyedül nem tudnék megélni, pláne nem gyerekkel, és akkor sem, ha a férjem is csóró tanár volna. Plusz munkát kellene vállalnom, de akkor a tanításom minősége sínylené meg. Ráadásul, én a saját pénzemből járok mindenféle továbbképzésre. Az iskolának erre nincs kerete. Ha a férjem nem keresne jól, ezt sem engedhetném meg magamnak. És megint csak romlana a tanításom minősége. 

Sokaknak távoli problémának tűnik, hogy mi történik egy kistelepülés iskolájában. 

Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de az ország jövője függ attól, hogy most miként kezeljük az elmaradott térségek oktatását. Nagyrészt az oktatáson múlik, hogy ezek a gyerekek képesek lesznek-e hátrányos helyzetük ellenére integrálódni a társadalomba: jól képzett munkaerőként, az ország GDP-jét növelik majd, vagy megfelelő támogatás híján nem tudnak kitörni, és esetleg munkanélküliek lesznek, akiket a társadalomnak kell majd eltartania. El sem tudjuk képzelni, hogy mi kell ahhoz, hogy egy gyerek maga mögött hagyja a mélyszegénységet, ahova született. Minden, minden ellene dolgozik.

Elmondanád, hogy miért nem akarod a nevedet elárulni?

Félek, hogy kirúgnak az iskolából, ahol most tanítok. Nyilván azonnal találnék új állást, hiszen tanárhiány van, de megszerettem ezeket a gyerekeket, és felelősnek érzem magam értük. Szeretném, ha elvégeznék a nyolc általánost, és szeretnék segíteni nekik, hogy szakiskolába, szakközépbe vagy gimnáziumba kerüljenek. Sajnos új igazgatónk van. Az előző nagyon szerette a módszereimet, hiszen az eredmények magukért beszéltek. De az új igazgató szerint nem veszem komolyan a tanítást, csak játszom a gyerekekkel. Még át kell gondolnom, hogy mit tegyek ebben a helyzetben. Most, hogy már tudom, hogy ezek a módszerek léteznek és működnek, el sem tudom képzelni, hogy másképp tanítsak, de nemet sem mondhatok a főnökömnek. Amikor ezekről a technikákról meséltem neki, és megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit csinálok, csak bizalmatlanul méregetett. Láttam a tekintetén, hogy azt gondolja, „na, itt ez a liberális, városi tyúk”. Nem vagyok liberális, városi tyúk, azaz mit tudom én, hogy mi vagyok. Egyébként vallásos családban nőttem fel, a mai napig templomba járok. Utálom a címkéket. Engem arra tanítottak, hogy szeresd felebarátodat. De néha úgy tűnik, hogy egyesek azt gondolják, ha valaki nem olyan, mint a nagy átlag, az már nem felebarát. Azt nem kell szeretni. És ha valaki új dolgokkal próbálkozik, az „veszélyes” Szóval nem szeretem, ha felcímkéznek, és nem érdekel, hogy nem passzolok egyesek leegyszerűsített skatulyáiba. Én csak azt szeretném, ha hagynák, hogy jól végezzem a munkámat, és képességeim legjobbját adjam a gyerekeknek. A mostani helyzetben még ki kell találnom, hogy ezt hogyan tudom továbbra is csinálni.  

Felhívás mindenkinek!
Március 16.: egy nap, egy óra bátorság gyermekeinkért, a jövőért
#polgáriengedetlenség #felhívás #március16
A tanárok, diákok, a szülők, a szakszervezetek évek óta jelzik, hogy az oktatással baj van: a pedagógusok rossz körülmények között, szabadság és megbecsültség nélkül dolgoznak. Ez a gyerekeinknek árt a legtöbbet. Még csak nem is a tananyag vagy az eszközök egyébként halaszthatatlan megújítását követeljük most, hanem a tűzoltást: az oktatásban dolgozók bérének azonnali rendezését. Az ugyanis a kérdés, hogy holnap ki fog tanítani. Ahogy gyerekek nélkül, úgy pedagógusok nélkül sincs iskola! 2022. március 16-ra a szakszervezetek sztrájkot hirdettek, de a kormány tárgyalás helyett rendeletben korlátozta súlyosan a sztrájkhoz fűződő alapjogunkat. Ezért a bérek rendezése mellett a sztrájkjog helyreállítását is követelnünk kell! Ezért szólítjuk a kollégákat sztrájkra vagy akár polgári engedetlenségre, mindenki mást pedig támogatása kifejezésére, akár a sztrájkhoz való csatlakozásra.
Ha egyetértesz a céljainkkal, jelezd nekünk támogatásodat az ív kitöltésével! Akár pedagógus kollégaként, akár állampolgárként állsz mellettünk, sokat jelent a támogatás!