Már több mint egy éve, hogy a gyermekeinknek egyik napról a másikra el kellett búcsúzniuk az addigi megszokott életüktől, elszakadtak a barátaiktól, az iskolai környezettől, mindattól, ami korábban természetes volt. A járvány természetesen minket, szülőket is sok szempontból nehéz helyzetbe sodort, és mindeközben talán kevesebb figyelmet fordítottunk arra, hogy mindez hogyan hat a gyermekek életére.
Covid alatt elmosódnak a határok a felnőttek és a gyerekek között, közös a gondjuk, nap mint nap megbeszélik, figyelik a híreket, véleményük van. Megváltozott az életük.
Covid alatt fordul a kocka, sokszor a gyerek viselkedik felelősebben, figyelmezteti a felnőttet, hogy ne menjen közelebb, a lakásban ne, csak az utcán találkozzanak.
Covid alatt egy csapásra éretté válik a gyerek, már nemcsak a könnyű kis szórakozásai foglalkoztatják; naponta végigpörgeti a TikTokot, megnézi a kedvenceit az Instán, de covidtémában is tökéletesen képben van. Határozott véleménye van a védekezésről, az oltásról, a kapcsolatok ápolásáról, a tanulásról. Önállóságra kényszerül. Nem lehet az órán se elbambulni, se könnyedén első hallásra magába szívni a tananyagot. Otthoni magányában csak az száll bele a fejébe, amit megtanul.
Covid alatt kénytelen mindig a betegségre gondolni, hallja naponta a halottak számát. A sötét rémképek folyton ott vannak a levegőben.
Persze nem jártathatja állandóan komor dolgokon az eszét. Most is ugyanúgy készül a jövőre, mintha nem lenne itt ez az átkozott járvány. De tele kételyekkel.
Covid alatt, ha nincs is éppen egyedül, inkább felnőtteket lát maga körül, gyerekeket alig. Nem találkozik naponta a barátaival, az osztálytársaival. Kiszakad az iskolás létből, az osztályközösségből. Nincs meg a napi élménye az iskolával, a tanárokkal. Ez az idő nem tér vissza, amit tőlük külön tölt. Örökké így fog emlékezni erre a lefokozott életre, a kihalt utcákra, lehúzott redőnyökre, maszkkal eltakart arcokra. A csecsemők az utcán a babakocsiban, amikor rácsodálkoznak a világra, ezeket a maszkkal eltakart arcokat látják, illetve nem látják. Nekik ez lesz a természetes.
Így van ez világszerte, országonként kis eltérésekkel, és városban másképp mint falun, de az egész világ, és ezen belül a gyerekek világa is megváltozott.
A múlt tavasszal szinte szembefordult egymással gyerek és felnőtt. A felnőttek gyanakodva méregették a gyerekeket a villamoson mint potenciális veszélyforrásokat, kis ellenségeket. Időközben azonban kiderült, hogy nemcsak ránk ragaszthatják, hanem ők is elkaphatják a betegséget, és őszre már jobban összecsiszolódtak a korosztályok, elcsitultak a (vélt) érdekellentétek öreg és fiatal között. Többet is tudunk már a járványról, így azt is, hogy alig-alig tudunk valamit a veszély természetéről. A félelem és talán az egymás féltése is erősebb lett bennünk.
Már nemcsak a fiatalok markolják leszegett fejjel a telefonjukat, az idősebbeknek is legfontosabb kellékük lett. Rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek leginkább a képernyőn találkozhatnak egymással. De már nem is tragikus, hogy online az egész világ, ha egyszer a színes-szagos-háromdimenziósat úgysem élvezhetjük. Így látjuk-halljuk, hogy mit csinálnak szeretteink, hegyeken, völgyeken, tengereken át betekinthetünk a szobájukba, vagy akár sétálgathatunk velük. Ez persze csak helyettesíti, de nem pótolja a személyes találkozást. De mivel utazni nem lehet, a semminél jóval több.
Az emberek eltöprengenek, hogy mi marad meg mindebből a járvány után. Biztosan sok minden. Az például jó, hogy nem kell azt is megpuszilni, akit nem akarunk, és az a másfél méteres távolság is kellemes lehet. De a járvány időszakában az ember rájött, hogy igényli az emberi arcok látványát. Hiányoznak az embertársai, akár szereti őket, akár nem. Egyszerűen az emberi fajhoz tartozunk, kellenek a társaink. Rossz ez az elszakítottság.
Ha vége lesz, talán örülni fogunk olyasminek is, amit korábban nem értékeltünk kellőképpen, talán észre sem vettünk.
Gyerek és felnőtt egyaránt megtapasztalta, milyen sok dologról le tudunk mondani, milyen könnyű otthon maradni, nem menni sehová, vagy nagy sétákat tenni, videóról sportolni, és soha-soha nem panaszkodni erre, mert hiszen mindenki a sorstársunk. És van jó oldala is ennek a magunkba fordulásnak. Ha magunkba nézünk, saját magunkat is jobban megismerjük. Jót tesz gyereknek is, felnőttnek is ez a kis lelassulás. Még így is, hogy a vírus kényszerített rá minket.
