Sokan azt gondolják, hogy a gyermeki lét megértése pofonegyszerű, hisz a gyerekek itt élnek körülöttünk, sőt, mi magunk is azok voltunk egyszer. A történelem során rengeteget változott a hozzájuk való viszonyunk, de az, hogy a gyermek egy fejlődésben lévő, különleges lény, aki védelemre, szeretetre szorul, egészen új keletű elképzelés. Neményi Róza írása.
Kezdjük azzal, hogy évszázadokon át még a csecsemőt is kis felnőttnek, izgő-mozgó, falánk, zajongó, tisztátalan kis felnőttnek tekintették. Nem csoda, ha az igazi felnőttek felháborodtak ezen a lehetetlen viselkedésen. Védték is magukat kegyetlenül.
Megtiltották a gyerekeknek, hogy azt csináljanak, amit akarnak, és elvárták tőlük, hogy azt csinálják, amit még nem tudnak. Szorosan bepólyálták őket, hogy ne rúgkapáljanak, viszont zokon vették, ha egyéves korukra még nem kezdtek el járni. A felvilágosodás előtt a nemesek körében a szoptatást alantas dolognak tekintették, ezért szoptatós dajkát fogadtak. Ha a gyerek bömbölt, mákteát adtak neki. Egy úgynevezett állószékbe, állókába (mai nevén bébikompba) tették, amíg a szülők dolgoztak. Az apróságokat a parasztasszonyok derékig a földbe ásták, hogy ne lábatlankodjanak körülöttük munka közben, hároméves koruktól pedig már dolgozniuk kellett. A városi gyerekeket száz éve még ketrecben kilógatták az ablakon (a kis lakásokban így oldották meg a levegőztetést).
A frontális tanítás, a tananyag bebiflázása, a fegyelmezés, és nem is olyan régen a fenyítés mind azt a célt szolgálta, hogy rendes embereket faragjanak a gyerekekből.
Még harminc éve is hátratett kézzel kellett ülni az órán, a stréberebbje szünetben büszkén mutogatta a hátratevésben összenyomódott kezét. Az iskolásokat megfosztották az önállóságuktól, hogy hibáik lenyesegetése és a tudnivalók beléjük plántálása során megfelelő felnőtté tegyék őket.
Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek: a gyerek eltér a felnőttől. A 20. századot Ellen Key (1849–1926) svéd pedagógus a gyermek évszázadának nevezte, és azt vallotta, hogy békén kell hagyni a gyereket, önállóságot kell vinni a tanításba a megrágott, másod-harmadkézből vett anyag sulykolása helyett. Ebben a században kevesebb gyerek születik, kevesebb hal meg, több törődés jut egy-egy gyerekre. Ekkor már foglalkoznak a lelkivilágukkal, a jövőt látják bennük. Kialakul egy gyerekvilág, amelyben fontos szerepet kap a gyerekszoba, gyerekkönyvek, játékok jelennek meg nagy bőséggel, egész iparágak települnek erre a szemléletre.
Ám nem telik el hosszú idő, és a 21. századi gyerekvilág már nem különül el teljesen a felnőttekétől.
A neoliberális felfogás értelmében a gyerek befektetés, leendő „emberi erőforrás”, a beruházásnak pedig garantálnia kell, hogy mentálisan egészséges és gazdaságilag produktív felnőtt váljék belőle.
Ez nagy felelősséget ró a szülőkre, akiknek a körében presztízskérdéssé válik, hogy elég jó „befektetőnek” bizonyulnak-e. Természetesen ez a szemlélet is új szolgáltatásokat, új meg új iskolákat eredményez. Míg az államközpontú felfogás az oktatás kontrollját tartja a legfontosabbnak, a liberális a képzés sokoldalúságát helyezi előtérbe. A gyermek természetesen más korokban is fontos gazdasági tényező volt, a gyermekhalandóság mellett ez állt a magas születésszám hátterében. A 21. századi szemlélet abban hozott újat, hogy úgy véli; roppant szakszerű tervezésre van szükség minden szinten (állami, közösségi, családi), ha a célunk az, hogy a gyermek hasznot hajtson a jövő számára. Már óvodáskorban bekerül abba a gépezetbe, ahonnan idővel úgy kerül ki, hogy megkapta azt a képesítést, amire társadalmi helyzete predesztinálja. Hisz természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy hová született az a gyermek.
A gyerekek tehát újra kis felnőttekké váltak, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanonnan informálódnak, mint az idősebbek: az internetről. Úgy támad rájuk a külvilág, hogy még nem járták végig a tapasztalás útját. Végre vannak jogaik, de még támaszra szorulnak ‒ nekik se jó, ha a fejünkre nőnek.
Mint ahogy az se szerencsés, ha koravének lesznek: ha a jövő ígérete, rejtelmei helyett csak a földhözragadt jelen világa foglalkoztatja őket. Még fejlődnie kell a szemléletnek, hiszen egyáltalán nem jutottunk a végére: hogyan legyünk gyerekek és hogyan felnőttek?
Címoldali kép: Duccio di Buoninsegna (1284 k.): Madonna gyermekkel
