Unokahúgom két héttel a szülése előtt vagy nyolc megállón keresztül zötyögött állva egy villamoson, mert senki sem adta át neki a helyet. A barátnőm a hetedik hónapban van, tehát már látszik rajta, hogy állapotos, de még neki sem volt olyan élménye, hogy megkérdezték volna, leülne-e. Pedig a tömött buszon össze-vissza ütődtek hozzá az emberek, nem beszélve a hőségről és a balesetveszélyről. Mégsem adják át a helyet. Ahogy nem adják át az időseknek, a karonülő csecsemővel utazóknak vagy éppen a bottal közlekedőknek. Ezt a viselkedési mintát mindenki tanulta valakitől. Vajon a mai gyerekek is azt fogják megtanulni, hogy ne figyeljenek oda a másikra?
Az udvariasságot, az emberséget, a szolidaritást tanulja az ember. Már ha van honnan. A másikra való odafigyelés, a másik helyzetébe való beleélés képessége az egészen kicsi gyerekeknél még talán megvan, de ezt a felnőttek egy része nagyon gyorsan ki akarja belőlük irtani. Talán azt gondolják, ez valami gyengeség, ami gátolja az érvényesülést? Ki tudja.
Kisgyerekként rendszeresen átadtam a helyemet boldog, boldogtalannak – mert erre neveltek – kínos perceket okozva ezzel a 30 év felettieknek vagy éppen a kicsit ducibbaknak. Nekem ők mind idősnek vagy kismamának tűntek. Emlékszem, óvodásként egyszer felpattantam a buszon egy valóban idős néni miatt, aminek az egyik óvodás társam is a tanúja volt, aki ott ült a nagymamájával. Amikor látta, hogy én felállok, ő is át akarta adni a helyét egy bácsinak, de a nagymamája lefogta és halkan – de azért úgy, hogy mi is halljuk – rászólt: „Nehogy felállj. Nekünk is jogunk van ülni!”
Az én nagymamám engem megdicsért, a kisfiú ülve maradt, de én nagyon sokszor gondoltam később a nagymamájára. Vajon ő, amikor idősebb lett és tényleg nehezére esett állni, kit szidott, amikor nem adták át neki a helyet?
Merthogy azokat a tinédzsereket, akik inkább kinéznek az ablakon vagy belefeledkeznek a telefonjukba, nehogy észrevegyék azokat, akiknek jobb lenne leülni, az idősebb generáció nevelte ilyenné.
Sőt, a mai 30-asok, 40-esek sokszor sokkal érzéketlenebbek a fiataloknál. Furcsa látni, hogy milyen nyugodtan ülnek tovább azok a nők egy nagy hassal felszálló kismama láttán is, akik talán nemrég maguk is átélték, milyen nehéz így utazni. Vagy azok a férfiak, akik büszkék a jó kondijukra és este majd leugranak focizni a haverokkal. És ha összekoccan a lábuk, egyből a földön fetrengenek, de azt el sem tudják képzelni, hogy egy idős embernek koccanás nélkül is fájhat mindene.
Biztos akad, aki felhördül ezen, és így szól az óvodás társam nagymamája szellemében: „Mindenkinek joga van leülni a buszon, villamoson, azért vesz jegyet, hogy kényelmesen utazzon.” Ezzel nem lehet vitába szállni. A jog az jog. Csak van egy másik fogalom is, ami ennél még fontosabb: az emberség. Ami mindent felülír.
És hát nem csak az felejtődött el, hogy átadják a helyet másoknak. Ugyanígy keveseknek jut eszébe, hogy megkérdezzék a járda közepén toporgó vak embertől, a babakocsival a lépcsőkön kínlódó kismamától, a nehéz terhet cipelőktől, az utcán rosszul lévőktől, a jajveszékelőktől, hogy segíthetnek-e.
Nem lenne jobb egy olyan társadalomban élni, ahol mindez természetes? Ha a gyerekeket kiskoruktól fogva arra neveljük, hogy figyeljenek oda azokra, akik gyengébbek, elesettebbek, segítségre szorulnak, akkor ez később nem csak abban nyilvánul meg, hogy átadják majd a helyet a járműveken.
Hanem mindenben. És nemcsak a társadalom lesz ettől jobb és boldogabb, de a magánélet is. Aki ugyanis odafigyel egy idegenre, az sokkal inkább figyel a szeretteire is. Amikor egy kisgyereknek megtanítjuk a szolidaritás, a tolerancia, a segítségnyújtás fontosságát, azt is megtanítjuk neki, hogyan viselkedjen a nagyszüleivel, az óvoda- vagy iskolatársaival, a szomszéd nénivel. És majd felnőttként mindenki mással.
De vajon hogyan lehet mindezt megtanítani a gyerekeknek?
– Mint minden esetben, itt is a személyes példamutatás a legcélravezetőbb. Ne ráparancsoljunk, hogy álljon fel, hiszen nem fogja megérteni, miért. Hanem először adjuk át mi a helyünket a rászorulóknak, és magyarázzuk el, miért tettük. (Ugyanez vonatkozik minden másra. A nem látótól kérdezzük meg, hányas villamost várja, a nénit és bácsit segítsük le a buszról stb.)
Legközelebb kérdezzük meg a gyerektől: „szerinted nem kellene átadni a helyet? Tudod, múltkor beszélgettünk arról, hogy mennyire nehéz lehet állnia a kismamának nagy hassal”.
Persze itt azért tegyük hozzá, az egészen kisgyerekeket sem kellene állva utaztatni, hiszen ők még gyengék, talán el sem érik a kapaszkodót, arról nem is beszélve, hogy az ő fejük ott van, ahol a felnőttek csípője, ergó a sok ember között a legrosszabb helyzetben vannak. Tehát egy óvodást vegyünk át ölbe, de ugyanúgy mondjuk el neki, miért volt jó, hogy átengedte az ülőhelyét.
– Mutassuk meg és magyarázzuk el azokat a jeleket, amelyek a járműveken figyelmeztetik az utasokat arra, kiknek vannak fenntartva bizonyos ülőhelyek.
– Meséljünk nekik olyan történeteket, ahol a főhős segít a gyengébbeknek, elesettebbeknek. Ezeket átalakíthatjuk a mai modern korra is. Kitalálhatunk történeteket, amelyek a járműveken vagy az utcán játszódnak, és mindig az legyen bennük a hős, aki odafigyel a másikra.
– De a legfontosabb, hogy otthon is, egymással is legyünk figyelmesek. Ha ezt látja a gyerek a szűk környezetében, akkor magáévá teszi az ilyen hozzáállást, természetes lesz a számára.
Egyet viszont ne tegyünk. Ne kezdjük el önkéntes rendőrként felszólítani az ismeretlen gyerekeket, kamaszokat arra, hogy adják át a helyet. Az csak dacot szül. Arról nem is beszélve, nem tudhatjuk, a másik miért ül. Egy gyereknek is lehetnek fájdalmai, lehet beteg vagy lehet hullafáradt. Ám sokszor előfordul, hogy ha egy felnőtt átadja a helyét valakinek, a közelben ülő fiatal észreveszi magát és szinte zavarba jön, amiért ő ezt nem tette meg. Tehát itt is a példamutatás lehet hasznos. De végső soron lehet kérni is. Például úgy, hogy „ne haragudj, nem kérdeznéd meg a nénitől, hogy leülne-e, lehet, hogy nagyon fáj a lába, ez nagyon kedves lenne tőled. Persze, csak ha te jól érzed magad, és tudsz állni…”. Egy normálisan feltett kérdésre a legtöbben normálisan reagálnának, és legközelebb valószínűbb, hogy hasonló esetben odafigyelnek. Nyilván más gyerekének a nevelése nem a mi dolgunk, de előfordul, hogy érdemes szólni, és egy ilyen kérés még nem nevelés. Viszont ha egy gyerekhez ilyen kérést intézünk, legyünk következetesek, és a felnőtteket is szólítsuk meg. Ugyanis nem csak a gyerekek dolga az odafigyelés, a segítés, az udvariasság. És ennek hiánya sem az ő hibájuk. Ők tőlünk tanulják azt, ahogyan viselkednek. És nem a mai fiatalságot kell szidni, ha nem tetszik, amit és ahogy csinálnak, hanem elgondolkodni azon, miért váltak ilyenné.
És ha mi, felnőttek figyelmesen bánunk másokkal, akkor sokkal jobb lesz ebben az országban élni.
Címoldali kép: Fortepan / Jankovszky György
