„Nekem ne mondja meg senki, hogy mi legyen” ‒ Interjú Szabó Győzővel

Nyírbátorban született, a Tilos az Á-ban volt csapos, majd Vajdai Vilmossal megalapították a Tilos az Á Performance Színházat. Grafikus végzettséget szerzett a Képzőművészeti Főiskolán, később a Katona József Színház társulatának tagja lett. Tíz évig volt szerhasználó, de egy sikeres elvonókúra során pszichiáterének a segítségével ki tudott lábalni függőségéből. 2012-ben megjelent Toxikoma. Tíz év drogvallomásai című könyve, amelyben  a drogokkal való hosszú küzdelmébe avatta be az olvasóit. A kötet alapján készült film ma kerül a mozikba. Szabó Győző színészt a film bemutatója kapcsán munkáról, gyerekekről, korlátokról, szabadságról és arról fagattuk, hogyan érzi magát jelenleg a bőrében.

Nagyon pörögsz, alig tudtunk mi is találkozni. Mi tart mostanában lázban?

A Woody Allen-darabban játszom, a Lövések a Broadwayn-t próbáljuk a Tháliában. A nyitás után most szokatlan módon a nyár közepén kezdtünk el dolgozni. Egy percet nem pihentem azóta, amióta a munka elkezdődött. A Mi kis falunk felvételei is gőzerővel zajlanak. Szeptember 4-én mutatják be a hatodik évad első részét.

Sikeres vagy?

Azt hiszem, sikeres vagyok, de nem azért, mert sokat dolgozom. Egy nagyon kedves kolléganőm fogalmazott úgy, hogy a sikerhez nincsen szabad jegy, ahhoz mindig, sőt, még inkább és még inkább meg kell mutatnod, hogy hol vagy. Szerintem a sikeremnek az lehet a titka, hogy igyekszem. Arra figyelek, hogy az a kis nyírbátori gyerek megmaradjon, aki voltam vagy aki vagyok: szeretem az embereket, szeretek kapcsolatokat építeni, szeretek minden élethelyzetben jelen lenni, sok mindent kipróbálni. 

A vidéki Magyarországhoz is nagyon kötődsz. Nyírbátorban születtél, játszottál Szombathelyen, Székesfehérváron. Mennyire érzed otthon magad vidéken?

Én már gyerekkoromban Budapesten vagy valamilyen nagyobb városban akartam élni. Nekem a Pest az a gyerekfilmek, a Keménykalap és krumpliorr, az Égig érő fű volt. Mindig ezeket néztem, és azt gondoltam, hogy úristen, milyen lehet az a Budapest. Aztán jött a Kisképző (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola – a szerk.). Régen – lehet, hogy talán most is így van – a vidéki mindig kicsit pejoratív jelző volt. Volt a vidék és volt a Pest. Vidéki paraszt – pesti vagány. És mit akar az ember vidéki paraszt vagy bunkó vagy mittudoménmiként? Aztán én is fővárosi lettem, egyre inkább beszippantott Budapest. De szerintem vidéken még mindig sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak, sokkal érzékenyebbek az emberek. Nem tudom, jó-e vidéki gyerekként felkerülni, megismerni a távolságtartó városi létet, az elhidegült embereket. Ám én ebbe valahogy soha nem szaladtam bele, mert mindig úgy építem talán tudatosan a környezetemet, hogy olyan emberekkel vegyem magam körül, akikkel szeretek együtt lenni, akik hasonlóan gondolkodnak. 

Én egy elfogadó, liberális, szabad gondolkodású embernek tartom magam, és így szeretném nevelni a gyerekeimet is.      

Nehéznek találod a gyereknevelést?

Misi például egy Skorpió fiú, ami azért elég kemény, de lassan kezd komolyodni, könnyebben kezelhető, ám volt pár év, amikor nagyon nehéz volt vele, ő egyszer ilyen, egyszer olyan. A lányommal már nincs gond, mert ő jó úton halad. Bori már 23 éves. Most vendéglátózik azon a helyen, ahol az apja és az anyja megismerkedtek, a 80-as évek végén, a Tilos az Á nevű híres szórakozó helyen. Mivel nem vettek fel egyből a Képzőművészeti Főiskolára, elkezdtem dolgozni a Tilosban, aztán megjelent az amatőr színházi társulatával, a Hold színházával Malgot István, és ezzel számomra is elkezdődött a színészi, színpadi lét.

Azt olvastam valamelyik interjúdban, nagy fájdalmad, hogy nincs papírod róla, hogy színész vagy. Tényleg ennyit számít a papír? Érezted bármikor, hogy emiatt hátrány ér?

Nem igazán fájdalom ez, de azért van benne kicsi… Azt viszont sohasem éreztem, hogy hátrányban volnék. Bármilyen papír nélküli színészt megkérdezhetsz erről, akár Kossuth-díjast is. Ez olyan érzés, mintha végig jogsi nélkül vezetnék a városban. Lehet, hogy állati jó vagyok, de nem tudom… Van a Főiskola, vannak a végzett emberek, és vannak az outsiderek. Ezt belülről érzed. 

A pandémia alatt mi viselt meg a leginkább?

Az, hogy korlátozva vagyok. A szabadság hiánya. Nekem ne mondja meg senki, hogy mi legyen. Értem én, hogy a közösség felé vállalt felelősség meg egyebek, de én még nem voltam ilyen helyzetben. Persze nyilván korlátoz a színház is, de az más.

A filmedet is el kellett halasztani.

Igen sajnos. Nyilván amúgy is korlátok között élünk, 10-től próba van 2-ig, aztán be kell menni előadásra, de amíg ez az egész nem jött, addig ezt nem éreztem. Csodálom azokat az embereket, akik tudják úgy alakítani az életüket, hogy szabadon rendelkezzenek az idejükkel. Ugyanakkor nekik még rosszabb lehet egy ilyen bezártság. Abból a szempontból viszont jó volt, hogy együtt lehetett a család, és pont a korlátozások előtt egy hónappal költöztünk.

A gyerekekkel milyen volt ez az időszak?

Beköltöztünk az új kertes budai házunkba, amire 30 éve vágyik az ember. Ezzel egy kicsit elcsúsztam ugyan, mert azt gondoltam, hogy végig egyfajta a kamionos életet fogok élni, nekem sose lesz sehol sem maradásom. Ez a felfogás nagyon sokáig jellemezte az életemet, a ritmusomat. Aztán az embernek lesz egy meg még egy…, most már három gyerekem van, csak jó, ha van egy placc, ami saját. Egy olyan kertbe, egy olyan házba voltunk bezárva, amely már a miénk, amelynek van nyári konyhája és van kis medencéje, szaunája. Van grillezőm, hintaágyam, napozószékem. Azt hiszem, ezeket már megérdemlem.

Akkor most boldog vagy és elégedett?

Igen, boldog vagyok. Olyan, mintha egy nyaralónk volna, abban végül is az ember elviseli a bezártságot. Nem tudom, hogyan bírtam volna, ha mondjuk egy bérházban, kis lakásban élünk. Elképzelni sem tudom. Van szép nagy konyhám, rengeteget főztem, imádok főzni.

A főzés központi kérdés az életedben. Honnan jött a főzés iránti vonzalmad? A gyerekeknek is szoktál főzni?

Mindig én főzök. Mindig újítok, nincsenek saját, spéci recepjeim. Sok mindent meg tudok csinálni. Lehet, hogy ez a tudás is abban rejlik, mint mondjuk a Beugró című műsor esetében, ahol improvizálok, és talán azért is hívnak produkcióról produkcióra, mert mindig igyekszem kimaxolni a szerepet, amit kapok. Ugyanez van a konyhán is. A Konyhafőnök című műsorban, a VIP első adásában a döntőig eljutottam.

Most mutatják be a könyved alapján készült filmet, a Toxikomát, amely a drogos múltadról szól. Miért nem korábban írtad meg, miért oly sok évvel később?

A könyvet azért odáztam el, mert a lányomat nem szerettem volna nyolcévesen kitenni mindenféle, Isten tudja, milyen dolgoknak, és vártam addig, amikor az ember már képes megvédeni magát. Ez úgy 15-16 éves korban következik be, ekkorra időzítettem a könyv megjelenését.

A negatív kritikákat hogyan viseled? A könyved például kapott rengeteg hideget-meleget. 

Építőt jellegű negatív kritikát egyet sem kaptam. A kritika akkor képes önmagán túlmutatni, ha a kritikus a gyűlöletet félretéve képes felülemelkedni saját magán. Általában is nagyon nagy baj, hogy rendkívül csekély azoknak a száma, akik megfelelő önismerettel rendelkeznek. Önvizsgálatot is igen kevesen tartanak, és nagyon-nagyon kevés embernél találkozik az önmagáról alkotott kép a külvilág érzékelte valósággal.

Kerültél-e valaha kellemetlen helyzetbe a szakmában?

Én nem voltam soha ilyen közegben. Jó helyeken dolgoztam eddig, ahol inkább műhelymunka folyt, segítettük egymást. Ahol kellemetlenséget érzek, azt úgyis megmondom, én megmondom bárkinek, nem érdekel, nem félek különösebben.

Le tudtál volna jönni a drogról, ha nincs szakmai támogatói háttered?

Előbb-utóbb valami lett volna, az biztos, de ez így jól jött ki.

A mai kamaszok nagyon könnyen hozzáférnek bármilyen droghoz: fű, kokain, ecstasy, LSD, nem is beszélve az olcsó designer drogokról. Hogyan tudja ma egy szülő megakadályozni, hogy a gyereke belecsússzon a drogfüggőségbe?

Tabutéma ez még mindig, nagyon kevesen beszélnek róla. Azt tudjuk, hogy nem szabadna csinálni meg satöbbi, de külön kellene a hozzátartozóknak egy kis használati utasítást fűzni a szerhasználókhoz, mert sok szülő egyszerűen nem érti meg, ellenséget lát a gyerekben, a függőségben, és sajnos a társadalom meg a környezet is így van ezzel. 

Nem azt mondom, hogy gyűlölök vagy utálok itt élni, mert nem utálok itt élni, de csak egy hajszál választ el tőle, mert egyszerűen semmilyen szinten nincs elfogadás Magyarországon. Meg kellene érteni a gyereket, hogy vajon miből, honnan jön nála a drogfogyasztás.

Lehet-e egyáltalán bármilyen függőség nélkül élni? 

Jóformán lehetetlen, de néha ezt úgy hívják: hobbi.

Van-e a szülőnek bármilyen eszköze, hogy kontrollálja ezt a folyamatot? 

Nincsen. Nincsen egyfajta általános recept, nincs megoldóképlet erre. Mi igyekszünk a gyerekeinket szeretetben, nyitottságban meg odafigyeléssel nevelni. Tudtommal ez genetikusan nem örökölhető dolog. Nyilván egy alkoholista anya már elgondolkodhat, mert már az újszülött csecsemőknél is kialakulnak függőségek.

Társadalmi szinten mit lehet tenni? 

Nagyon-nagyon sokat kellene visszamenni az időben, ezt az egész képletet kellene átalakítani. Olyan szintű méreg és harag van az emberekben mindenki iránt, a meleg társadalom, az LMBTQ emberek irányában, hogy tök mindegy, mit csinálsz. Ha például éppen sietsz valahová, és besorolsz teljesen szabályosan valaki elé, már azért nyomja a dudát.      

Teljesen elgurult a gyógyszer mindenkinél. Hogyan lehetne már itt bármit keresztülvinni? Lassan tettlegességig fajulnak az indulatok, sőt, már ott is tartunk. Mélyen begyökerezett, rossz fajta világnézet van itt. Nem is tudom, van-e még ilyen nemzet, ahol ennyire nem lehet átütni ezt a falat.     

Honnan eredhet ez?

A mérhetetlen tudatlanságból. Teljes tudatlanságban élnek az emberek, és láthatóan nincs igény semmire. Megijedek ettől. 

A pedofiltörvény is komoly indulatokat szított.

Nem kell azt szítani, megvan az már anélkül is. Pár évvel a törvény előtt kint voltam New Yorkban, és az egész Fifth Avenue-n végigvonult a Pride. Egy vagy két héttel később hazajöttem, és itt meg nyugdíjasok tojással dobálták meg a felvonulókat (miközben a kevés nyugdíjra panaszkodnak). Ez mindent elmond. Ez már be van tokozódva, mert az apjától is azt hallotta, meg az ő apja is azt hallotta az apjától. 

Ugyanez az indulat tapasztalható a drogosokkal, a bevándorlókkal, az alkoholistákkal, a hajléktalanokkal szemben  is.

El kell olvasni Az ember tragédiáját, abban benne van minden. Valakire mindig ráteszik a bélyeget. Ez a mi tragédiánk. Nincs elfogadás, nem tudunk örülni semminek sem, valamiért semmi sem jó. Törekedni kell a gyereknevelésben is, hogy ez ne így történjen. Nyitottságra kell buzdítani őket.

A filmedben elsősorban egy emberi kapcsolatra fókuszálsz.

Igen, de ez nemcsak az én, hanem egy komplett csapat, írói team munkája. Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen irányba vigyük. Végül a Csernus és a köztem zajló egoharcot emeli ki a film. 

Csernus nagyon sokat segített abban, hogy le tudj jönni a drogról. 

Igen, a dinamikus terápia, amit ő használt, az működik. Nálam legalábbis működött.  Sokan nem szeretik, hogy ő bemondja a frankót, nem hímez-hámoz, nem lacafacázik. Valakinek ez tetszik, valakinek nem, és az otthagyja. Az ego megtörésére megy rá. Ismerek olyan embert is, akinek sikerült teljesen magától lejönnie a cuccról, de az egyrészt ritka, másrészt meg sokkal nehezebb. Őket még az én saját történetemnél is sokkal jobban tisztelem, mert azért az még inkább valami. De az kemény menet.

Te is ott akartad hagyni párszor, nem?

Mindenki ott akarja hagyni.

És végül miért nem hagytad ott?

Én már évek óta küzdöttem, le akartam már jönni, csak nem ment. Elég nehéz sztori ez. Leépül az ember, nincs az a fizikum, amelyik bírja. Én nagyon sokáig bírtam, aztán egyszer csak engem is elkapott a gépszíj. Minden embert megtör. Csak belebukni tud mindenki.

Elégedett vagy a filmmel?

Persze, teljesen elégedett vagyok.

Kemény film lett.

Naturális, inkább úgy mondanám. Van benne drogos flesselés, de nem arra épít, hanem az emberi kapcsolatokra. Ilyen értelemben ez egy egyszerű film. A kiváló színészekre, a forgatókönyvre épít. Molnár Áron remekül megcsinálta.

Van valami, amitől félsz?

Nem tudom. Szeretek egyedül lenni, de a magánytól talán tartok. A halál az egy másik kérdés. Szerintem nincs olyan ember, aki ne félne a haláltól, de én hiszem, hogy van tovább, nem csak ennyi ez a buli. Alig múltam 51 éves, nemrég voltam tizenhat, húsz vagy huszonkettő, de jó, mert a gyerekek fiatalon tartanak. Jó velük, meg a színház, a játék, a tanulás, a pörgés, a sport. Nem hiszem, hogy én egy ilyen „elhagyom-magam” öregúr leszek majd valamikor. Igyekszem jó kondiban tartani magam, stb. stb. Attól is tartok, hogy nem vagyok elég jó, és valakinek csalódást okozok.

Kedvencek

– Kedvenc filmed? A keresztapa
– Kedvenc könyved? Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték
– Kedvenc városod? Van egy kis olasz város Udinétől nem messze, Cividale del Friuli. Nagyon kedves kis város, kedves emberekkel, jó kis éttermekkel. 

– Kedvenc kajád? Spenót, bármikor.
– Kedvenc drogod? Mi?? – Kedvenc drogod? Most az Aperol spritz.
– Kedvenc mesekönyved? A saját gyerekkoromból a Végtelen történetet szerettem. Most új mesék vannak: Rumini meg a picinek a Bogyó és Babóca. De már mesék se nagyon lesznek. Széttépik őket.
– Kedvenc állatod? A madarakat szeretem.
– Kedvenc zenéd? Minden, ami jó zene. A B52-t például bármikor szívesen hallgatom.
– Kedvenc színészed? Marlon Brando
– Van valamilyen vágyad, amit még nem értél el, de mindenképp szeretnél egyszer megvalósítani? A családommal Balin, Borneón, Jáván vagy valami ázsiai helyen egy tartalmasabb, mondjuk, három hónapot eltölteni.

– Van-e olyan, amit másképp szeretnél csinálni az életben, de egyelőre nem megy? Nincs.

Címoldali kép: Szirbek Anita