Czeroven Sándor nevét sokan megismerték az elmúlt hetekben. Ő az az apuka, akitől elvették a kisfiát és kislányát, mert a digitális oktatás után, amikor újra kezdődött a jelenléti tanítás, a járvány miatt nem engedte őket iskolába. A nyár közepén gyermekotthonba hurcolták a hatóságok a kicsiket, akiket az édesapa csak 28 nap után kapott vissza. Nem nyugodott bele a történtekbe, hanem kiállt az igazáért, és hangosan kérte számon az eljárást, illetve kérdőjelezte meg a hatóság indítékait. Nem most először szembesülünk a hazai gyermekvédelem furcsaságaival. Azzal, ahogyan a hatóság sok esetben erőből és a gyerekek érdekét figyelmen kívül hagyva hoz olyan döntéseket, amelyektől mindenki sérül. Ez a történet is erről szól, az apuka szemszögéből.
A bokszedzőként dolgozó Czeroven Sándor a gyerekeivel érkezett az interjúra. Fogták apjuk kezét, de nagyon határozottan és talpraesetten mutatkoztak be. A nyolcéves Helga elsőre talán kicsit félénkebb volt, de a nála két évvel idősebb Misi azonnal beszélgetni kezdett velem. Olyan szavakat és szófordulatokat használva, amitől leesett az állam. Elmondta, hogy nem szereti a nevét, mert sokszor csúfolják miatta, és közölte, hogy már választott is egy újat magának. Majd kérdezett erről, kérdezett arról, mesélt, pillanatokon belül összebarátkoztunk. Ezután már Helga is feloldódott, és kiderült, mindkét gyerek nagyon okos, vagány és érdeklődő. És szófogadó is. Amíg az édesapjukkal beszélgettem, csendben elfoglalták magukat.
Sándornak és gyermekeinek a története, különös kapcsolatuk a gyermekvédelemmel nem most kezdődött, hanem négy évvel ezelőtt, amikor a férfi magához vette a kicsiket a verbálisan és fizikailag bántalmazó anyjuktól. A jog akkor még az ő oldalán állt, megállapították az anya bűnösségét, és Sándornak ítélték az akkor 6 éves Misit és 4 éves Helgát.
Azóta kapcsolatban áll a családsegítőkkel, hogy a gyerekek önhöz kerültek?
Egy évvel korábban már segítséget kértem a XI. kerületi családsegítőtől, jogi útmutatásra volt szükségem, pont a gyerekek miatt. A sors összehozott Ferenczi Ágnessel, aki egy nagyon-nagyon kedves és kompetens szakember. Nagyon jó kapcsolatban voltunk egymással, sokat segített a gyerekek hozzám költözése előtt és után is. De amikor két évvel ezelőtt nyugdíjba ment, kaptunk egy újabb családsegítőt, akitől az egész ügyet elmarta egy esetmenedzser, egy teljesen új, vadidegen ember, aki nem is ismert minket. Abban a pillanatban védelembe vette a gyerekeket, és kimondta, hogy én veszélyeztető szülő vagyok.
Mitől vált ön hirtelen veszélyeztető szülővé? Történt valami?
Amikor a gyerekek hozzám kerültek, együttműködtem a családsegítővel, a hivatalokkal. Az igazságügyi orvosszakértő szerint az anyjuk bántalmazó magatartása következtében a gyerekek sérültek lelkileg, ezért pszichológushoz kellett járni velük. Az akkor 5 éves Misikét, a jófejű kis zsenit iskolaelőkészítőbe vittem, mert azt tanácsolták. Pszichodráma meseszínházba is járt. Voltunk ideggyógyászati kivizsgáláson mindkét gyerekkel. Helgát logopédushoz cipeltem, fejlesztő foglalkozásokra jártunk. Soha nem hiányoztak az óvodából, később az iskolából sem. Két évvel ezelőtt úgy gondoltam ‒ mivel a gyerekek teljesen rendben voltak, jól tanultak, minden rendben volt az életünkkel ‒, nem viszem őket pszichológushoz többé. Lehet, hogy hiba volt a részemről, de tényleg nagyon jól voltak a gyerekek. Rögtön lecsapott a vadidegen családsegítő esetmenedzser, és védelembe vette a gyerekeket, amiért én veszélyeztetem őket azzal, hogy nem biztosítom számukra a lelki támogatást. Én, aki normálisan nevelem őket, orvoshoz járok velük, reggelit csomagolok, figyelek arra, hogy mit esznek…
Fotó: Kálmán Alida
És itt megjegyeznék egy furcsaságot. Bár másodfokon a törvényszéken a bírónő kiemelte, hogy a gyerekek az anya bántalmazása miatt sérültek, miatta köteleztek bennünket a pszichológushoz járásra, az anyával senki nem foglalkozott, nem marasztalták el. Sőt! Joga volt találkozni a gyerekeivel. Tehát azt a feszültségforrást, amit az anya jelentett az életükben, nem szüntették meg. Pedig a kapcsolattartás alatt is bántalmazta a gyerekeket, csak ez valahogy nem volt fontos senkinek, a családsegítők elkenték ezeket a bántalmazó eseteket. Védték az anyukát, bármit is követett el. Bezzeg amikor én „mulasztottam”!
Ez volt két évvel ezelőtt. És mi történt most, aminek a vége az lett, hogy a két gyereket gyermekotthonba vitték?
Az, hogy nem vittem őket iskolába. Pontosabban: nem engedtem vissza őket az első járványhullám végén, a digitális oktatás után. Tavaly októberben újra felszálló ágban voltak a megbetegedések, és úgy gondoltam, hogy gondosan járok el, amikor írok egy kikérő e-mailt az iskolaigazgatónőnek… Igen, emailt, és ez nagyon fontos, ugyanis a járványra való hivatkozással nem lehetett személyes találkozót kérni, a protokoll szerint a szülő nem mehetett be az iskolába. A gyerekeknek viszont kötelező volt. Én pedig szerettem volna megbeszélni gyermekeim egyéni tanulási munkarendjét, ami ugye otthon tanulást jelent.
A kérésemet a legnagyobb megdöbbenésemre elutasították, arra hivatkozva, hogy nincs alapos indok arra, hogy a gyerekek otthon tanuljanak. Megint próbálkoztam, újból elutasítottak. A legviccesebb, hogy három napra rá küldtek egy kör-e-mailt, miszerint bezárják az iskolát, mert találtak egy tesztpozitív tanulót.
Egyébként az egyik tanítónő is belázasodott. Káosz volt az iskolában, a kialakult helyzet engem igazolt, én pedig megnyugodtam, hogy lám, milyen előrelátó, gondos és okos szülő vagyok, hogy megvédem a gyermekeimet.
Tehát gyakorlatilag a járvány miatt senki sem ment be tanulni, nem csak az ön gyerekei…
Pontosan. Ezt a bezárást ők úgy hívták, hogy kibővített őszi szünet. De igazából pánikszerűen bezártak két és fél hétre. Utána kezdtek visszaszivárogni a tanulók, de például Helga egyik osztálytársának az anyukája kérelmezte az iskolaigazgatónőnél, hogy hadd tanuljon otthon a gyereke, mert ő félti a kisfiát, és erre meg is kapta az engedélyt. Én is féltettem a két kiskorú gyermekemet, viszont nem kaptam meg ugyanerre az engedélyt. Engem köteleztek arra, hogy kiskorú gyermekeimet iskolába járassam.
Rákérdezett arra, hogy miért ez a különbségtétel? Bárki magyarázatot adott arra, hogy egy másik szülő miért kapta meg, és ön miért nem?
Rákérdeztem, nem kaptam választ. Kerestem az igazgatónőt is, akit sohasem lehetett elérni. Megadtam a telefonszámomat, soha nem hívott vissza. Ahogy a lányom tanítónője sem reagált a kérdéseimre. Az iskola teljesen elhatárolódott ennek a problémának a megoldásától. Később nekem rótták fel, hogy én teljesen elhatárolódtam. Én, a szülő. Egyáltalán nem voltak együttműködőek velem, ellenben rosszhiszeműek, ellenségesek voltak, mégis én lettem a rosszhiszemű, ellenséges, együtt nem működő szülő, mondták ezt az együtt nem működő pedagógusok és intézményvezető.
Én még ekkor is mindenhova elmentem, ahova kellett, hogy oldjuk meg ezt a dolgot. Volt egy esetkonferencia az Újbudai Humán Szolgáltató Központ épületében. Ott ültünk mindannyian maszkban, egymástól távol. Kérdeztem, hogy hölgyeim, látják-e, mi hogyan ülünk itt? És azt mondják, nem megalapozott, hogy a gyerekeimet nem merem iskolába engedni? Egyébként ez akkor nem csak az én problémám volt, nagyon sok szülő panaszkodott emiatt a hivataloknál. Pedig létezik olyan rendelet, amelyik kimondja, hogy alapos indokkal a szülő otthon tarthatja gyermekét, és egyébként ezt a hiányzást igazoltnak kell tekinteni. Hát, én a járványhelyzetet és az egészség védelmét alapos indoknak éreztem.
De az iskola nyilván nem…
Az iskola jelentette a családsegítő felé a rengeteg igazolatlan hiányzást. De nem volt igazolatlan hiányzás! Ezt úgy hívják a jogban, hogy eljárási hiba. És az ombudsman végül ki is mondta, hogy jogszerűtlenül járt el az az iskolaigazgató vagy tankerület-vezető, aki megtagadta a szülőktől az otthoni tanulást járványveszély idején.
Tehát amikor a pandémia miatt intézmények, munkahelyek, éttermek zárnak be, amikor határokat zárnak le, amikor a kórházakba nem lehet bemenni, amikor karantént rendelnek el, akkor a járvány nem megfelelő indok arra, hogy ne engedjem a gyerekemet közösségbe? Ráadásul akkor, amikor az iskola is bezárt a járvány miatt? Tehát én, a szülő, aki be sem mehetek az iskolába, vigyem be a gyermekemet oda, ami be van zárva? Ez tiszta Monty Python.
És mindezek ellenére a „kedves” új családsegítő, a „segítő munkatárs” feljelentett a gyámhivatalnál, hogy súlyosan veszélyeztettem a kiskorú gyermekeimet azzal, hogy nem vittem őket iskolába, viszont a járvány tényéről megfeledkezett említést tenni. Az nem érdekes, hogy minden második padban ült csak gyerek, hogy a tanárnő egész nap maszkot viselt, hogy folyamatosan fertőtleníteniük kellett a kezüket, hogy nem érhettek a másikhoz, hogy külön-külön mehettek wc-re… Még meg is félemlítették a gyerekeket azzal, hogy a gyerekek egy láthatatlan és halálos betegség hordozói, és az idős tanítónők meg fognak halni… A gyerek pedig hazajön ijedten, és kérdezi, hogy ez igaz?!
Tehát úgy döntött, nem engedi iskolába a gyerekeket a meghosszabbított őszi szünet után sem?
Nem akartam, hogy bemenjenek. Egyébként is folyamatosan betegek voltak az osztálytársaik ‒ ellentétben Misivel és Helgával ‒, sokan hiányoztak. És nem csak én nem engedtem őket iskolába. Helga osztálytársát sem vitték, egy csomó barátom sem vitte a sajátjait, sőt, olyan családsegítőt is ismerek, aki orvossal konzultálva szintén otthon tartotta a gyerekeit. Ott akkor az orvos álláspontja az volt, hogy évet lehet ismételni, de életet nem.
Amikor a gyerekek nem mentek iskolába, felvette önnel bárki a kapcsolatot, hogy mi lehet ennek a következménye?
A járvány miatt bezárt a családsegítő és a gyámhivatal is. Vicces, ugye? Volt egy időszak, amikor csak levélben lehetett kommunikálni velük. Én meg is indokoltam egy ötoldalas levélben a döntésemet, de ezt teljességgel semmibe vették, félresöpörték. Csak azt ismételgették: a gyerekek tankötelesek. Tehát azok, akik bezártak a járvány időszaka alatt, arra hivatkoztak levélben, hogy nem indokolt a gyermekek otthon maradása. Ez tragikomikus!
Összetűzésbe kerültem a családsegítőnkkel, aki feljelentett a gyámhivatalnál. Akkor már eltervezték ‒ erről vannak levelek, ez bizonyítható ‒, hogy nevelőszülőket keresnek, mert én nem látom el a szülői teendőimet. Alkalmatlan apuka lettem. De hát milyen nevelőszülőket?
Az 1997-es évi XXXI. gyermekvédelmi törvény, amelyre röviden csak Gyvt-ként hivatkoznak, kimondja, hogy a gyermeknek joga van a saját családjában nevelkedni. Mégsem keresték meg az édesanyámat, az öcsémet, bárkit, aki közel áll hozzájuk. Vadidegen embereknél helyezték volna el külön-külön Misikét és Helgát.
Van valami, amit nem értek. A gyerekeket a nyár közepén vitték el, amikor nem is volt iskola. Miért vártak addig?
Kicsit úgy tűnt ez az egész, mintha megvárták volna a szabadságolások időszakát, hátha nem tudok hova fordulni segítségért.
Július 28-án jelentek meg a gyámhivatal és a családsegítő munkatársai rendőrök kíséretében a lakásunkon. A két gyereket az ágyból verték ki. Idegösszeroppanást kaptak, sokkos állapotba kerültek, sírtak, azt zokogták, hogy nem akarnak menni. Akkor nyomták a kezembe az ideiglenes hatályú határozatot a tanoktatásra hivatkozva, és kaptam harminc napot arra, hogy változtassak a hozzáállásomon.
De mit is kellett volna csinálnom? Hogyan lehet július 28. és augusztus 29. között változtatni a hozzáállásomon, azaz iskolába vinni a gyerekeket, amikor nyári szünet van és nincsen iskola? Ez egy lehetetlen, abszurd határozat, amelyet a gyerekek nevelőotthonba kerülése után felülvizsgált a Fővárosi Gyámhivatal másodfokon. Az Igazságügyi Főosztály vezetője, aki a saját szabadsága ellenére foglalkozott az ügyünkkel, azt mondta erre a határozatra, hogy úgy, ahogy van, jogsértő. Így született meg az a megsemmisítő határozat, amellyel 28 nap elteltével ki tudtam hozni a gyerekeket a gyermekotthonból.
28 nap… Hogy élték ezt meg? Tudta látogatni őket, tarthatták a kapcsolatot?
Az ideiglenes határozat úgy szólt, hogy hetente egyszer, vasárnap, egy órát találkozhatok a gyerekekkel, kilenc és tíz óra között. Mintha kemény bűnöző lennék. Ami még szebb, hogy a gyámhivatali előadó az időközben a Törvényszék által másodfokon elítélt édesanyát is bevonta a kapcsolattartásba, és ugyanabban az időpontban engedélyezte neki is, 9-től 10 óráig, a látogatást. Hetente egyszer egy órát láthattam a gyerekeket, hetente egyszer telefonálhattam, interneten nem tarthattuk a kapcsolatot, a gyerekek elektronikai eszközeit elvették. Az ajándékba vitt csomagjaimat a nevelők nem adták át a gyerekeknek. De már az is jogsértő volt, hogy Misit és Helgát a II. kerületi Cseppkő Gyermekotthonba vitték. Egy átmeneti otthonba kellett volna kerülniük eleve, ha már kiemelik őket. Olyan volt, mintha már eldöntötték volna, hogy nem kapom vissza őket.
Sándor végül közel egy hónap után hazavihette Misit és Helgát. A két gyerek azt mesélte otthon is ‒ és nekem is ‒, hogy nagyon nem volt jó nekik az intézetben. Lelkileg terrorizálták őket, nem adták át nekik a beküldött csomagokat. Sándor pedig dühös a rendszer hibáira, az alkalmatlan „szakemberekre”, bár meggyőződése, hogy sokan valóban segíteni akarnak. De ő is tenni akar. Elhatározta, nem elégszik meg azzal, hogy ő visszakapta a gyerekeit, hiszen nem ők az egyetlenek, akik ilyesfajta jogsérelmet szenvedtek. Igaz, nem is igen teszik lehetővé, hogy abbahagyja a harcát. Két napra rá, hogy elhozta a gyerekeket az otthonból, megjelentek náluk a családsegítők, hogy környezettanulmányt végezzenek. Sándor akkor átadta nekik azt a 14 oldalas megsemmisítő határozatot, amelyet a Fővárosi Gyámhivatal állított ki a részükre.
Hogyan reagáltak erre a határozatra a környezettanulmányra érkezők?
Láthatóan elkeseredetten távoztak, mivel felvettem velük a harcot. Persze nem tudom, miért kell harcolni, miért nem a gyermekek érdekeit nézik?
Mindazt az önbecsülést és bizalmat, amit én a kiskorú gyermekeimnél négy év alatt nagyon fáradságos, kitartó munkával felépítettem, ezek az emberek pillanatok alatt lerombolták. Gyermekvédők, családsegítők… És közben elégedettek voltak, hogy erőből lenyomták az apukát.
Mert nyilván szent meggyőződésük: az nem lehetséges, hogy egy apuka alkalmasabb szülő legyen, mint az anyuka. Holott nem az a családsegítés, hogy egy hivatalnok eldönti, ez van, és ha nem tetszik, akkor is ez lesz, vagy megy a feljelentés a gyámhivatalhoz, és a gyermekeket elveszik. A segítés közös munkát, közös gondolkodást jelent. Vajon hányszor éltek vissza a hatalmukkal az ilyen emberek? Hány gyermek és hány szülő életét tették tönkre? Azzal, amit tettem, én most egyfajta hőssé váltam. És ha már így alakult, elhatároztam, élére állok az egész ügynek. Annak az ügynek, amelynek célja a gyermekvédelemben, a családvédelemben előforduló túlkapások, a gyermekotthonokban tapasztalható áldatlan állapotok, visszaélések, szakmaiatlanságok, sokszor bántalmazások megszüntetése, a rendszerhibák megváltoztatása, átalakítása. A gyerekeim érdekében pedig elindítottam a folyamatot, hogy magántanulók lehessenek.
Fejlemények
Czeroven Sándor tájékoztatta lapunkat, hogy az interjú elkészülte után további két intézkedés született az ügyében:
Budapest Főváros Kormányhivatalának Gyámügyi és Igazságügyi Főosztálya augusztus 31-én kizárta az intézkedésből a XI. Kerületi Újbudai Humán Szolgáltató Központot.
Budapest Főváros Kormányhivatalának Gyámügyi és Igazságügyi Főosztálya szeptember 1-én kizárta az intézkedésből a XI. Kerületi Gyámügyi Osztályt.
Az interjúban elhangzott állításokkal kapcsolatos kérdéseinkkel e-mailben megkerestük az iskolát, a kerületi családsegítőt és a gyámhivatalt, valamint a Cseppkő Gyermekotthon vezetőjét is. Ahogy választ kapunk a kérdéseinkre, beszámolunk róla.
A címoldali képet Kálmán Alida készítette
