„Honnan tudjuk, hogy mikor érdemes kitartásra buzdítani a gyermeket, és mikor nyugodjunk bele, hogy abbahagyja, amit csinál?” – tettük fel a kérdést egy korábbi írásunkban, amelyben néhány jó tanáccsal is szolgáltunk. Jelen cikkünk szerzője egy olyan történetet mesél el, amelyben ő maga ugyanezzel a kérdéssel szembesült. Módra Ildikó írása.
Hát, én nem tudtam. De az apja sem. Mármint belenyugodni. Tizenegy éves lehetett talán, amikor azzal jött haza:
Abbahagyom a röplabdát.
E csodálatos csapatsportig sok mindent kipróbált – mindent magától. Vagyis majdnem… Az oviban beiratkozott RSG-re, velünk csak a döntését tudatta. Mi meg kitaláltuk, hogy járjon balettra is, nem is akárhova, Berczik Sárához (isten nyugosztalja). A balettórákat hamarosan mindketten megutáltuk: Szentendréről állandóan beautózni nekem kín volt, neki meg egyetlen barátja sem akadt a balerinacsapatban, úgyhogy egy idő után feladtuk. Közösen. Már nem is tudom, a lovaglás honnan jött, de aki megszerettette vele a sportágat – és létformát –, az nem más volt, mint Badár Sándor, akinek egy életre hálásak vagyunk ezért. Én egyszer megpróbáltam felülni egy lóra, de empatikus lény lehetett, mert átérezve a rettegésemet, egyetlen lépést sem volt hajlandó megtenni. Így ebben az örömben nem osztoztam a gyerekkel, az apja pláne nem, megmaradt kizárólag neki – és én nem átallottam Szentendréről Kisorosziba autózni minden hétvégén.
A 12 osztályos gimi áldás volt logisztikai szempontból: minden megoldódott a falain belül. Ki is próbálta szépen sorban, amit lehetett: a focit, az atlétikát, a kosárlabdát – s végül a röplabdát. Hamar kiderült, hogy jó érzéke van hozzá, át is tették az erősebb csoportba. Ekkor hangzott el az a bizonyos mondat. Mert a kezdőket egy fiatal edzőnő vezette, a haladókat meg egy idős úr. Nem volt szimpatikus neki. Nem tudtuk, mit csináljunk. Mindeddig konszenzusos döntéseket hoztunk, sőt, leginkább ő döntött a sportéletével kapcsolatban, hisztis sosem volt, a kijelentés komolynak tűnt. Mindeközben mi meg örültünk annak, hogy tehetséget látnak benne. Ráadásul a gimi a főváros egyik legjobb oktatási intézménye volt, erős reál beállítottsággal, a gyerekünknek pedig nem a matek és a fizika volt a két kedvenc tantárgya. Kellett tehát a sikerélmény… Így aztán kötöttünk egy megállapodást: két hónapig eljár edzésre, és ha azután sem akarja, akkor abbahagyhatja, nem erőltetjük.
És most ugrok néhány évet. Két kisbusszal álltunk a gimi parkolójában, éppen egy ukrajnai tornára indult a röplabdacsapat, a többszörös ukrán válogatott edző bá’ szülővárosába. Folyt a „ki hova ül” játék, amikor az edző odaszólt a gyereknek:
Na, gyere, ülj a nagyapád mellé…!
El kellett fordulnom, letörölgetni a könnyeimet, nemcsak azért, mert nagyapánk akkor már nem volt nekünk egy sem, hanem azért is, mert eszembe jutott az az évekkel azelőtti délután, amikor a gyerek azzal jött haza, hogy nem akar többé röplabdázni. Az edzővel aztán szinte minden kupát elnyertek különböző versenyeken, a gyerek lett az egyik legjobb játékosa, akit az NB 1-be is magával vitt a juniorok közé, majd útjára engedett a felnőtt bajnokságba. Noha az élsportot időközben abbahagyta, máig rendszeresen edz és játszik a Budapest bajnokságon, az edző pedig a mai napig irányítja a gimi röplabdás lányait.
Nosztalgikus hangulatban még elő-előbukkan ez a történet a családi legendáriumból, és pajzsként tartom magam előtt, hogy azért néha a szülőnek is lehet igaza, ami már csak abból a szempontból is izgalmas kérdés, hogy ez a gyermek azóta felnőtt, és úgy alakult, hogy az idei tanévtől ő az alma matere iskolapszichológusa. Néha eljátszom a gondolattal: vajon mit fog mondani akkor, amikor befut hozzá egy kiskamasz azzal, hogy abbahagyná a sportot, de a szülei nem engedik…?
A címoldali kép illusztráció (Pavel Danilyuk/pexels.com)
