Néhány hete megrázó hírről számolt be az RTL Klub Híradója: egy 16 éves kamasz fiú öngyilkos lett, az édesanyja szerint azért, mert az iskolában rendszeresen bántották. Az iskolai bullying egy olyan jelenség, amely mellett egy szülő vagy pedagógus sem mehet el, és amellyel a közeljövőben mi is részletesebben foglalkozni fogunk. Szerzőnk a tragikus hír kapcsán felmerült gondolatait osztja meg az olvasókkal.
Sokszor feltették már nekem a kérdést, és én is gyakran gondolkoztam már azon, hogy mi a legnehezebb a szülői létben. Persze írhatnék egy egész listát, aminek a legelején, a top 3-ban tuti szerepelne az éjszakázás, az a rengeteg hasfájós éjszaka, amikor a tehetetlenségtől eluralkodik az emberen a kétségbeesés. De ott van a sok aggódó-önmarcangoló kérdés is, hogy vajon eleget evett-e a gyerek, rendesen fejlődik-e, nincs-e lemaradva a mozgásban, helyesen gondozom, jól nevelem-e?
A nehézségek között mindenképpen előkelő helyet foglal el az is ‒ és ezt sokszor csak a teljes kimerültség állapotában vesszük észre ‒, hogy egyre kevesebb időt fordíthatunk önmagunkra, és hogy állandóan zsonglőrködni kell a percekkel és az energiáinkkal a gyereknevelés, a munka, a bevásárlás, a főzés, a mosás és a takarítás végeláthatatlan sorában.
Hét évvel a kislányom születése után azonban tudom, hogy a legnehezebb feladatok mégsem ezek ‒ a saját hibáink felismerése és az ezeken való változtatás sokkal nagyobb falat.
Régebben csodálattal néztem azokra az ismerőseimre, akik végigjárták Spanyolországban az El Camino zarándokutat, majd elmesélték, mennyi mindenre jöttek rá magukkal kapcsolatban és milyen sok dolgot átértékeltek önmagukban. Amióta édesanya lettem, rájöttem, hogy szülőnek lenni felér több El Caminóval, a különbség csak az, hogy egy gyerek mellett napi szinten kevesebb ideje van az embernek az élethez és a különböző emberekhez való viszonyán agyalni. Az önismereti rész azonban kőkemény. És ami még ennél is nehezebb, az a gyengeségeken való változtatás. Jó adag tudatossággal és őszinteséggel azonban nem lehetetlen.
Nincs olyan területe az életemnek, amellyel kapcsolatban ne változtatta volna meg a gondolkodásmódomat az, hogy anyuka lettem, de ezúttal azt emelném ki, ami most a leginkább foglalkoztat. Folyamatosan ott motoszkál a fejemben, hogy mi lenne, ha mindez a mi családunkkal történt volna meg.
Nemrég egy öngyilkosságot elkövető fiatal fiúról szóltak a hírek, aki nem bírta tovább elviselni az iskolatársai csúfolódását és a folyamatos sérelmeket. Mit tehettek volna a szülők és a tanárok? Mi késztethetett egy kamaszt egy ilyen tragikus lépésre? Rengeteg kérdés merül fel az emberben, amelyeken érdemes elgondolkodni, hiszen bármikor lehetünk érintettek mi is egy ilyen vagy ehhez hasonló szituációban.
Engem leginkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy mit tehetek szülőként, hogy az én gyermekem sose bántson másokat, se tettekkel, se szavakkal. A „lúzer”, „béna”, „szerencsétlen” kifejezések, amelyek szinte naponta elhangzanak a gyerekek szájából ‒ sajnos már a 6-7 évesek körében is ‒, nem tűnnek annyira durvának, mégis hatalmas erejük van. Az a gyerek, akihez naponta hozzávágják ezeket és az ennél még keményebb szavakat, minden egyes alkalommal sérül. Van, aki ezt jobban bírja és van, aki kevésbé; van, aki kibeszéli magából, de olyan is van, aki csendben szenved. A megküzdési módok nagyon különbözőek, és sajnos nem mindig sikeresek, sőt, néha tragédiához vezetnek.
De miért csúfolódik vagy használ negatív jelzőket akár már egy kicsi gyerek is, és milyen szerepe van ebben a szülőnek? Szerintem óriási, még akkor is, ha ezt észre sem veszi. Nézzünk egy mindennapi szituációt: a játszótéren vagyunk a gyerekkel, és fültanúi leszünk, hogy drága szemünk fénye kicsúfol valakit. Persze jó szülőként odamegyünk, és elmondjuk a gyereknek, hogy ezt nem szabad, mert a csúfolódás csúnya dolog. Ezzel meg is veregetjük képzeletben a vállunkat, hogy megtettük a szülői kötelességünket, minden rendben lesz.
A baj csak az, hogy mi, felnőttek ugyanígy viselkedünk. Persze mi nem csúfolódunk ‒ hiszen az gyerekes lenne ‒, de valljuk be őszintén, vezetés közben hányszor illetjük nem túl szép jelzőkkel az előttünk totyogó autóst, a kevésbé jó sofőrt, a padlógázzal közlekedőt vagy a kukásokat, akik pont akkor kerülnek elénk, amikor a legjobban sietnénk. De ugyanígy említhetnénk a bevásárlásnál kocsit nekünk toló idős nénit, a nem túl ügyes kasszást, vagy akár a házsártos szomszédot és a furcsán öltözködő munkatársat is. A szemükbe persze nem mondjuk a véleményünket, de az autóban velünk utazó, a boltban mellettünk álló vagy a vacsoraasztalnál velünk ülő gyerek előtt annál inkább hangot adunk a véleményünknek. Ő pedig szintén ezt teszi majd a saját kis közegében, címkét aggaszt másokra, csak ő ezeket ‒ mivel még nem érzi a súlyát ‒ hangosan ki is mondja. Az pedig, ha ezt a barátai vagy osztálytársai még viccesnek is találják, csak rátesz egy lapáttal, hiszen az egész egy jó mulatságnak tűnik.
Vajon miért vagyunk felnőttként ennyire elítélőek másokkal szemben? Miért a negatívumokat és a hiányosságokat látjuk meg elsőként az értékek helyett? Miért ítélünk el valakit ismeretlenül, pusztán testalkat, foglalkozás, bőrszín, szexuális hovatartozás vagy akár politikai nézetek alapján? Miért nem vagyunk felnőttként nyitottabbak, amikor a gyermekeinknek is azt tanítjuk, hogy ne csúfoljanak senkit a másságáért.
Valljuk be, sokkal egyszerűbb lenne az életünk, ha mindenben és mindenkiben megpróbálnánk a jót keresni először. Bevallom ezen a téren nekem is van hova fejlődnöm, éppen ezért jól tudom, ez nem egyszerű feladat. De fontos. Egyrészt a saját érdekemben, másrészt azért, hogy jó minta lehessek a kislányomnak. Ez a törekvés persze nem sikerül minden alkalommal, de próbálok tudatosan fejlődni… Na, ez például nehéz a szülői létben.
Lelki elsősegély-szolgálatok:
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a lelki elsősegély telefonszolgálatot a 116-123-as ingyenes számon!
Címoldali kép: Shutterstock
