A címben idézett szavakkal küldtek ki néhány éve egy szoptató nőt az egyik gyorsétteremből. Azóta talán javult valamelyest a helyzet ebből a szempontból, de a nyilvános helyen való szoptatás még most is indulatos vitákat vált ki különböző fórumokon. Az alábbiakban Szél Dávid pszichológus Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben című, most megjelent könyvéből közlünk egy rövid részletet, amely többek között ezt a kérdést is érinti.
Méhkas.
Önmagában is az, de egy férfinak meg aztán pláne semmi keresnivalója nincs a szoptatás körül.
Ettől függetlenül az üzenet az, hogy
szoptass! Szoptass sokáig, de ne szoptass bárhol. És főleg ne bárhogy! Vonulj félre! Takard szépen el magad! Csodálatos lepleket lehet már kapni, dizájntermékeket légáteresztő anyagokból, technikai öltözékeket. Szoptass sokáig, de ne változzon meg a melled formája, alakja, feszessége! Nem kell, hogy a szülés után is látszódjék, hogy szültél, kinek jó az?
Szóval otthon, amikor én nem vagyok otthon, és nem lát senki, akkor legyél ősanya, egyébként meg legyél szexi nő! De persze azért ne túl szexi, mert akkor esetleg másnak is megtetszel. Menni fog, ugye? Sima ügy.
Nem, nem sima ügy. Szoptatni nem egyszerű dolog, valakinek nem is megy elsőre. Meg másodszorra sem biztos. Előfordul. Olyan is előfordul, hogy az ember nem tud annyira feloldódni, hogy mások előtt is merjen, tudjon, akarjon szoptatni. Férfiként talán analóg lehet a mások előtt való pisilés kérdésével. Sokfélék vagyunk, van, aki gond nélkül pisil egy közvécében, de már a Jóbarátok Joey-jának sem megy, ha közben nézik. Másnak már az is nehéz, ha nem nézik, csak látják. Valahogy így lehetnek ezzel a szoptató nők is.
Erősen sántít persze az analógia, mert hát a pisilést akár vissza is lehet tartani, azzal félre lehet vonulni, a pisilésben nincs semmi intim, szép és szeretetteli, a pisilés nem ugyanaz az élmény, mint a szoptatás. A pisilés tényleg leginkább a vécébe való, a szoptatás meg pont leginkább nem oda.
De milyen jól jellemzi a közgondolkodást (az enyémet is), hogy mindenképp kell valami analógia ahhoz, hogy a nem szoptatók, és különösen a férfiak is megértsék a szoptató lelkületét, pedig milyen jó lenne, ha egész egyszerűen a szoptató anyából indulna ki mindenki.
Külsősként – legyünk akár férfiak vagy nők – tehát az egyetlen feladatunk, hogy ne tegyük kellemetlenné a helyzetet, mert a szoptatáshoz kell némi átszellemültség.
No, nem túl sok, a szoptatás ugyanis a legtermészetesebb dolog, ha pedig az ember már hónapok, évek óta csinálja, akkor a legtöbb esetben teljesen átlagos, hétköznapi, mindennapos, automatikus tevékenység. Máskor meg lehet meghitt, szép, különleges is. De akármilyen is a szoptató nőnek az, hogy ő éppen szoptat, nem kell őt bámulni, pláne nem a mellét, de kényszeresen elnézni sem kell, mert az is lehet zavaró. Egy szoptató nő nem láthatatlan, de nincs is reflektorokkal, focistásan, négy árnyékot vetve kivilágítva. A szoptató nő az szoptató nő, és kész.
Kép: Michelangelo: Madonna gyermekével, befejezetlen, 1525-1530 (Forrás: Instagram)
És az anyaságnak nagyon fontos része a szoptatás, mégpedig az ahhoz kapcsolódó veszteségekkel, fájdalmakkal, erőfeszítésekkel, szépségekkel, meghatóságokkal, nehézségekkel, lemondásokkal, örömökkel együtt.
(Részlet a Szoptatás, hozzátáplálás, avagy miért tudja mindenki jobban, és miért csinálja mindenki másképp? című fejezetből.)
Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus, 10 éve írja Apapara című blogját, rendszeresen ír és tart előadást a szülőségről, családokról.
Legújabb könyve Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben címmel jelent meg novemberben a HVG könyvek kiadásában. A könyv megrendelhető a kiadó honlapján, ahol bővebb információt is találtok a kötetről.
Jordán Adél színésznő a következő szavakkal ajánlja a könyvet: „Minden gondolatában jelen idejű, emberbarát, 21. századi olvasmány. Nem ítélkezik, elfogadó, nyitott, empatikus gyerekkel, szülővel egyaránt. Úgy mutat irányt, hogy rávilágít, rengeteg lehetséges irány van. Mindenkinek szól, aki gyereket nevel vagy nevelni fog, nemtől, identitástól, társadalmi pozíciótól függetlenül.”
