Az év első kisbabáját Szelimnek hívják, Borsodban született, Miskolchoz közel. Anyukájának ő a negyedik gyermeke. Mindez lehetne egy szép és kedves hír is, de nem Magyarországon.
© Shutterstock
A hétköznapi rasszizmus tipikus megnyilvánulásának lehetünk tanúi évről évre január első napjaiban, amikor az ország vagy egy város első újszülöttjei a címlapra kerülnek. Ha ugyanis a picik között van roma, azonnal elindul a cigányozás. Egy roma baba világrajövetele olyan ijesztő indulatokat vált ki egyesekből ‒ néha burkoltan, néha egészen nyíltan ‒, amire egyszerűen nincs magyarázat.
2015-ben Rácz Péter Rikárdó születésének hírére öntötte el az újságok kommentszekcióját és a közösségi oldalakat a rasszizmus. Az, hogy a kisfiú egy cigány család negyedik gyermekeként jött a világra, olyan gyűlölethullámot indított el, hogy az esetről még a BBC is beszámolt. Egy Facebook-oldalt is létrehoztak a család melletti szolidaritásért és azért, hogy Rikárdó egy gyűlöletmentes világban nőhessen fel.
Azóta sajnos semmi nem változott. Sőt!
2022 első újszülöttjét Szelimnek hívják. Pusztán a kisfiú keresztneve elég volt ahhoz, hogy a hír hallatán újra fellángoljon egyesekben a barbár indulat. A kommentelők nem tudnak semmit sem a családról, sem arról, kik ők, hogyan élnek, milyen emberek, de ez nem is érdekli őket. Csak az, hogy egy újabb cigánnyal több van az országban.
Ha ez a baba egy nem roma családba születik, akkor büszkeség a negyedik gyerek. Akkor jár neki a segítség, a támogatás, a szolidaritás.
Ha a szülők cigányok, akkor csak a megvetés jár nekik: „El se tudják tartani”, „Miért nem védekeztek?”, „Nem jár nekik semmi, mert csak a segély miatt vállalták a gyereket”. A legfőbb érv a gyűlölködésre az, hogy „fogy a magyar, és lassan több lesz a cigány az országban”.
Amellett, hogy természetesen a romák is magyarok, semmi nem támasztja alá ezt a félelmet. Senki nem tudja a pontos adatokat arról, hány cigány honfitársunk van, és azt végképp nem lehet megmondani, mennyi lesz húsz, harminc vagy ötven év múlva.
Persze kérdés az is, ki számít cigánynak? Az, aki annak vallja magát, vagy az, akiről azt mondják, hogy cigány? Az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos kutatójával, Kállai Ernővel készült interjúból kiderül, hogy 2001-ben a népszámláláson mintegy 206 ezren vallották magukat cigánynak, tíz évvel később, a 2011-es számláláson pedig csaknem 316 ezren. Léteznek olyan kutatások, amelyekben azokat sorolják a cigány lakosság körébbe, akiket a környezetük annak tart. Az ezzel a módszerrel történt felmérés szerint ‒ amit a Debreceni Egyetemen végeztek 2010-2013-ban ‒ 876 ezer roma élt Magyarországon akkoriban. Ezek a külső minősítések azonban sokszor megtévesztőek.
Ami azonban biztos, hogy minél szegényebb egy család, minél iskolázatlanabb vagy minél rosszabb körülmények között él, annál több gyerek születik ott. És ez nem csak a cigány családokra igaz.
Nem gyűlölni kell a világra jövő babákat, hanem egy normálisabb élet lehetőségét kell megadni nekik. Nem központi akarattal és paranccsal kell „túlszülni” a romákat, hanem perspektívát, munkalehetőséget és főleg minőségi oktatást kell biztosítani a számukra is.
A magyarországi cigányságnak is van már polgári középosztálya. Érettségizettek, felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, rendes munkahelyük van, nem alkalmi munkákból kell tengődniük, tudományos munkát végeznek, biztos anyagi és jó családi hátterük van. Ám sokan nem vállalják fel a származásukat. Pont a hétköznapi rasszizmus miatt. Pedig személyük és életük nemcsak a cigányságnak szolgálhatnak például, de a folyamatosan cigányozóknak is. Ugyanis bebizonyítják, attól nem kevesebb valaki, mert cigánynak született. És nem is rosszabb.
Gondoljunk bele abba, mivel kell megküzdenie egy cigány gyereknek, hogy idáig eljusson, ha már a születésekor gyűlölik? Ha egyesek szerint pusztán a létezésével veszélyt jelent az országra? Ha egészen pici korától megbélyegzik. Akár apró, szinte alig észrevehető módon.
A kórházban másképpen beszélnek az anyjával, őt is másképpen fogják meg. Bölcsődébe nem biztos, hogy jár, hisz több mint valószínű, hogy nincs is a környéken bölcsőde, illetve nem jogosult rá, mert nincs a szüleinek bejelentett munkahelye. Az óvodában csak őt hívják a vezetéknevén. Ha egy játék eltűnik, ő az első, akit ellenőriznek. Az osztálytársát a szülők kívánságára elültetik mellőle. Nem hívják meg a születésnapi zsúrokra. A tanárok egyszerűbb, „neki való” feladatokat adnak neki, eleve úgy gondolják, úgysem akar tanulni. Nincs, aki támogassa, aki segítsen neki a tanulásban. Ha bemegy egy boltba, a biztonsági őr azt nézi, lop-e. Ha munkát keres, vagy be sem hívják, vagy az ugyanolyan kompetenciákkal rendelkező, nem cigány munkakeresőt veszik fel. Ha albérletet keres, rácsapják az ajtót.
Nem szolgált rá semmivel, pusztán azért történik vele mindez, mert cigány. Csoda, ha feladja? Csoda, ha sokan feladják?
Ahhoz, hogy a ma született roma gyerekek, köztük Szelim is, normális életet tudjanak élni, hogy legyen jövőjük, lehetőséget kell biztosítani nekik tanulásra, munkára, normális otthonra. Nem szegregációval, nem közmunkával, nem gettósítással kellene kezelni a problémáikat. És meg kell szüntetni az előítéleteket is az irányukban. Ahelyett, hogy megbélyegeznék a cigány embereket, közöttük a gyerekeket, esélyt kellene adni számukra az egyenlőtlenségek megszüntetésére. Nem lesz attól valaki a nemzet ellensége, mert cigánynak születik. És nem is bűnös. Akkor miért kell bűnhődnie bárkinek is származása miatt?! Miért kell különválasztani egy nemzeten belül a cigányt és a nem cigányt?
Ha a magyarországi romákat továbbra is így kezeljük, annak az egész társadalom látja kárát. Nem lenne jobb egy olyan országban élni, ahol egy kisbaba születésének mindenki örül, és nem azt figyeli, milyen színű a bőre, mi a neve, milyen a családja? Ha minden újszülött egyenlő esélyekkel indulhatna neki az életnek?
