A koronavírus-járvány következményei, a karantén, az elszigetelődés, az ingerszegény környezet a gyerekekre is rossz hatással van. Sokukat lelkileg nagyon megvisel ez az állapot. Rebecca Weston terapeutát partnerünk, a ParentsTogether arról kérdezte, hogyan segíthetjük át a gyermekeinket ezen a nehéz időszakon. Robyn Welling írása.
A Covid-járvány első hullámának idején, amikor példátlan nehézségekkel kellett megküzdeniük a családoknak, a ParentsTogether szervezet létrehozott egy Facebook-csoportot, hogy segítséget nyújtson a szülőknek a felmerülő kérdések megválaszolásában. A szülők itt számos jó ötletet kaphatnak többek között azzal kapcsolatban, hogyan küzdjenek meg az otthontanulás nehézségeivel, vagy hogyan tartsák a kapcsolatot a szeretteikkel.
A csoport egyik tagja, Rebecca Weston klinikai szociális munkás és terapeuta nemrég néhány gondolatot osztott meg arról, hogy a szülők hogyan segíthetnek a magánytól, szomorúságtól és más gyötrelmes érzésektől szenvedő gyermekeiken, akiket hosszú ideje sújt a szociális elszigeteltség és a stressz. Weston szerint mindenfajta kötődési nehézség ‒ az elválás, a veszteség, az intimitás, a távolság, a visszahúzódás ‒ felerősödik a hosszas bezártság alatt.
Hogyan ismerjük fel ezeket az érzelmeket a saját gyermekeinknél? És hogyan segítsen a szülő az ilyen érzésektől szenvedő gyermekén? Weston leült velünk (persze csak virtuálisan), hogy megválaszolja a szülők által feltett leglényegesebb kérdéseket, és tanácsokat adjon arra, hogyan segíthetjük át a gyermekeinket ezen a nehéz időszakon.
Eredeti posztjában azt állította: „Bár minden család másképp fogadja mindazt, amit a járvány okoz, megjelennek bizonyos tipikus viselkedési formák.” Kifejtené kicsit bővebben, hogyan nyilvánulnak meg ezek a családok körében?
Megfigyeléseim szerint a szülők eredetileg mániákusan tagadták a várható nehézségeket, és mindenféle rövid távú tervet eszeltek ki: biciklitúrákat szerveztek, online leckeírást, kapcsolattartást az új technológiák segítségével. Aztán eluralkodott a harag… a világra, a politikára, egymás iránt, amiért nem élheti meg ki-ki a saját elképzelései szerint a pandémiát. Van, aki több információt igényel, más meg kitér előlük. Van, aki tettvágytól buzog, míg más lehangolt.
Mindenki másként éli meg a szorongást, a veszteséget, a bizonytalanságot, az elszigeteltséget, a kényszerű együttlétet ‒ és ez összeütközésekhez vezethet.
Ebből aztán újabb konfliktusok származhatnak, ami sokszor már ijesztő. Különösen, ha gyerekek vannak jelen. Tehát egyrészről van a harag.
Előbb-utóbb aztán bekövetkezik a bánat, és gyászolunk. Búsulunk amiatt, hogy nem tudjuk, hogyan tovább, hogyan fog boldogulni a család, félünk, hogy elveszítjük a társadalmi kapcsolatainkat, szorongunk, mert nem tudjuk, meddig tart ez az időszak. Gyászoljuk a veszteségeinket, egyénenként (iskolai bankettek, esküvők, vacsoraprogramok, temetések), és társadalmi szinten egyaránt. Már nem hiszünk abban, hogy újra „normális” lesz minden, bármit értünk is ezen a fogalmon.
Milyen jeleken vehetik észre a szülők, hogy a gyermekeik ilyen érzelmekkel küzdenek? Ezek a jelek másként mutatkoznak a különböző korú gyerekeknél?
Az, hogy a gyerek küszködik-e vagy sem, nagyrészt az életkorától függ, továbbá attól, hogyan képes a stressz kezelésére az élete egyéb területén. Néha abból látszik ez a küszködés, hogy egyszerre túlbuzgóvá válik a házimunkák teljesítésében. A szülei aggodalmát átvéve attól fél, hogy miatta csak növekszik a stressz, ezért sokkal segítőkészebb és felelősségteljesebb, mint máskor. Ezek bizonyos fokig pozitív tendenciák ugyan, de azt is jelezhetik, hogy a gyerek átvette az általános nyugtalanságot, és megpróbálja magánál megtartani az irányítást. Egy ilyen gyereken segíthet az, ha kerek-perec megmondjuk neki, hogy csak a saját részét vegye ki a munkából, és ügyeljen rá, hogy játékra és szórakozásra is maradjon ideje.
Más gyerekek sokkal ingerlékenyebbé, dacosabbá vagy zárkózottabbá válnak. A depresszió is így mutatkozhat meg a kisebb és nagyobb gyerekeknél. Főleg nagyobb, extrovertált gyerekek esetében most minden az ellenkezőjére fordul, mint amire eddig vágytak: hogy elkülönüljenek a szülőktől és a saját kortársaikkal azonosuljanak. Ne feledjük, hogy életkoruknak megfelelően a serdülők szeretnek elvonulni a szobájukba, hogy átérezzék az önállóságukat a családi biztonság adta kereteken belül.
Mit mondjanak a gyermekeiknek, mit tegyenek a szülők? Hogyan tudnak segíteni nekik abban, kifejezzék az érzelmeiket, vagy kitalálják, mi zavarja őket igazán, a felszín alatt?
Ebben a tekintetben szintén különbözőek a gyerekek. Ha a gyerek elég verbális, akkor fontos, hogy nyitott kérdéseket tegyünk fel neki, és mi is legyünk nyitottak minden válaszra. A kevésbé verbális vagy fiatalabb gyerekekkel üljenek le a szülők, és csinálják velük együtt azt, amivel éppen elfoglalja magát, beszélgessenek vagy rajzoljanak velük történeteket.
Végül, ha a gyerek nem akar beszélni vagy másként kifejezni magát, fel kell ismernünk, hogy az a lényeg, hogy együtt legyünk. Az együttléttől eszmélnek ugyanis rá, hogy kik is ők valójában.
Hozzáteszem, hogy úgy veszem észre, egy csomó gyerek éppen ilyenkor, a bezártság idején virul ki. Neuro-atipikus, szociális szorongással küzdő gyerekek, akiket csúfoltak: ezek a gyerekek végre szinkronban érzik magukat a csöndesebb világgal, amelyik nem vár el tőlük társadalmi felelősséget. Értékeljük ezt, és használjuk arra, hogy meglássuk az ilyen gyerekek egyedülálló erősségeit, és azt, hogy ők is életrevalók és képesek az alkalmazkodásra. Nem kell annyit küszködniük a megfeleléssel, mint máskor, és ez jót tesz az önértékelésüknek és az elfogadottságuknak. Az ilyen gyerekekkel érdemes listákat összeállítani mindenről, ami most JOBB nekik, hadd legyen meg ez az örömük.
Milyen tanácsot tud adni, mit tegyen a szülő, ha a gyerek szomorú, magányos vagy fél?
Ez szintén függ az életkortól, a gyerek érzelmi érettségétől és hátterétől. Az a gyerek, akit ért már veszteség, esetleg fölöslegesnek, értéktelennek érzi magát. Aki először él át ilyesmit, dühönghet, amiért elveszti a jogosultságát ahhoz, ami eddig megillette. Az a fontos, hogy nyíltak legyünk vele, ne beszéljük le őt erről az érzésről, csak nyugtázzuk, hogy látjuk, mennyire haragszik. Hallgassuk meg az okát, anélkül, hogy meg akarnánk helyette oldani a problémát. Érdemes biztosítani őt arról, hogy a felnőttek is szoktak ilyesmit érezni.
Ha ezeket az érzéseket elismerjük, új tere nyílik annak, hogy megbeszélhessük, miként győzhető le a szomorúság, a magány, a félelem. Nagyon fontos, hogy nyitott kérdéseket tegyünk fel, tehát olyanokat, amelyekre nem adható egyszerű igen/nem válasz:
– Mitől félsz?
– Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Mi lesz a helyzet, ha ez sokáig így folytatódik?
A gyerekek nemcsak szavakkal, hanem rajzokkal, játékokkal is kifejezhetik magukat, amelyek a belső világukról és arról is árulkodnak, hogy éppen mi foglalkoztatja őket. Készüljünk fel a válaszaikra, és ahányszor csak lehet, jelezzük nekik, hogy bennünk is megvannak ugyanezek az érzések.
Hogy önt idézzem: „Ahhoz, hogy a gyerekeknek segítsünk, a szülőket is segítenünk kell”. Milyen tanácsot adna a szülőknek? Mire figyeljenek oda annak érdekében, hogy a gyerekeikre is oda tudjanak figyelni?
Ez kemény dió. Már csak a járvány előtti dinamikák miatt is. Azt hinnénk, hogy az új helyzetek és a stressz radikálisan megváltoztatják az embereket. A legnagyobb stressz hatása alatt azonban mégis gyakran a korábban bevált módszerekhez folyamodunk, hogy biztonságban érezzük magunkat. Szerintem akkor teszünk jót magunkkal, ha megszabadulunk attól az elvárástól, hogy könnyedén vegyük az akadályokat. Ne képzeljük, hogy nem lesznek veszekedések, nézeteltérések. Más családok is hasonló nehézségeken mennek keresztül, még ha a közösségi médiában sikerül is úgy bemutatni a mindennapokat, mint egy képeskönyvben.
Érdemes átgondolni, mennyire megváltozott a működésmódunk, és elismerni azt, hogy senki sem készült fel arra, milyen kanyarokat vesz majd a pandémia alatt a családi élete vagy a munkája. El kell fogadnunk, hogy időbe telik, amíg a dolgok elrendeződnek.
Fontos tehát, hogy a szülők megtalálják a módját az együttlétnek, annak hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat. Teremtsenek alkalmat arra, hogy a gyerekek nyugodtan beszélhessenek a félelmeikről, aggodalmaikról. Ha nincsen ilyenre lehetőségük, akkor a szülők és a gyerekek egyaránt arra kényszerülnek, hogy elnyomják az érzéseiket.
Konkrétabban azt látjuk most, hogy megváltozott a szülők otthoni szerepe. Van, aki nem tud dolgozni, így több ideje marad a gyerekeire, mások otthonról dolgoznak és megpróbálnak új határokat felállítani. Van olyan szülő, aki nehezen viseli a társaság elveszítését és több kapcsolatra vágyik, míg más magára csukja az ajtót, hogy dolgozhasson.
Vegyük hát észre ezeket a változásokat és ismerjük el, hogy senki sem készült fel erre a járványra, ezért lassan alakulnak ki az együttélés új formái, módjai. Bizony, nem könnyű folyamat ez, rengeteg türelem és nagylelkűség kell hozzá.
Hogyan segítsük át a gyermekeinket a magányosság és szomorúság érzésén?
– Tervezzünk családi játékokat és közös tevékenységeket, hogy mindig legyen valami jó dolog, amire érdemes várni.
– Készítsünk listát kellemes időtöltésekről (pl. „családi újság” készítése, rajzolás, kedvenc film nézése, összebújás egy háziállattal).
– Biztassuk a gyerekeket, hogy kommunikáljanak a barátaikkal. Állítsunk be nekik Zoom vagy Facetime videóbeszélgetést. Így mindenféle mókás dolgokat csinálhatnak együtt, új táncokat tanulhatnak, vagy akár rendezhetnek virtuális ottalvást is, tehetségkutató műsorral kiegészítve.
– Biztosítsuk őket arról, hogy bármikor kaphatnak egy ölelést, akár olyankor is, amikor online dolgozunk (hacsak ez nem akasztja meg a munkánkat), vacsorakészítés közben, vagy bármikor, amikor szükségük van egy kis megnyugtatásra.
– Tervezzünk családi játékokat és közös tevékenységeket, hogy mindig legyen valami jó dolog, amire érdemes várni.
– Készítsünk listát kellemes időtöltésekről (pl. „családi újság” készítése, rajzolás, kedvenc film nézése, összebújás egy háziállattal).
– Biztassuk a gyerekeket, hogy kommunikáljanak a barátaikkal. Állítsunk be nekik Zoom vagy Facetime videóbeszélgetést. Így mindenféle mókás dolgokat csinálhatnak együtt, új táncokat tanulhatnak, vagy akár rendezhetnek virtuális ottalvást is, tehetségkutató műsorral kiegészítve.
– Biztosítsuk őket arról, hogy bármikor kaphatnak egy ölelést, akár olyankor is, amikor online dolgozunk (hacsak ez nem akasztja meg a munkánkat), vacsorakészítés közben, vagy bármikor, amikor szükségük van egy kis megnyugtatásra.
(NR fordítása)
Címoldali kép: https://parents-together.org/
