Fájdalom, szomorúság, félelem, depresszió. A halál, a gyász, az elmúlás, az elválás előbb-utóbb mindannyiunk életének részévé válik, akárhogy is szeretnénk kivonni magunkat alóla. Singer Magdolna, az ország egyik legismertebb gyászkísérő szakembere több évtizede foglalkozik veszteségeket átélt emberek segítésével. Interjúnkban többek között a halálfelfogásáról, a gyászfeldolgozás nehézségeiről és új könyvéről kérdeztük.
A halálról való gondolkodás és beszéd – én úgy látom – eléggé megváltozott az utóbbi években. Gyászkísérő, gyászterapeuta, gyászcsoportok… Korábban ezek a fogalmak nem is igen léteztek. Egy gyászolónak eszébe sem jutott szakemberhez fordulni, segítőt felkeresni.
Igen, így van, korábban a médiában sem lehetett erről írni. Most meg már nem győzöm olvasni a rengeteg, akár szakmai cikket is. Jóformán trenddé vált a gyásszal foglalkozni.
Fotó: gyerekkalvagyunk.hu/Szirbek Anita
Mit gondolsz, milyen okok húzódhatnak meg e jelenség mögött?
Megjelentek azok a pionír blogírók, akik saját magukról mertek nagyon bátran, nagyon nyíltan és merészen vallani, intim tabutémákról is, mint például a saját szexualitásuk, betegségeik. Olyan információkat osztottak meg a nagyközönséggel, amelyek mások számára esetleg szégyenteljesnek, titkosnak, túl intimnek számítanak. Így jelent meg a halálról és a gyászról való beszéd először az online térben. Aztán ezek a témák átkerültek a közösségi oldalakra is. Én például kiképzek gyászcsoportvezetőket a Napfogyatkozás Egyesületben. Pár évvel ezelőtt még eszünkbe sem jutott volna gyászcsoportokat hirdetni, ám ez mára már teljesen megváltozott, állandóan hirdetünk gyászcsoportokat, személyes részvétellel és online is.
Hogyan kerültél ennyire intenzív kapcsolatba a halállal és a gyásszal?
Egy daganatos betegséget követően mentem el a Hospice Alapítványhoz önkénteskedni a végstádiumú betegek mellé. Akkoriban végeztem el a Polcz Alaine és munkatársai által vezetett gyásztanácsadó képzést, és akkor jött a gondolat, hogy egy kolléganőmmel együtt vezessünk csoportot is. Akkoriban ez még nagyon új dolog volt, Polcz Alaine és munkacsoportja volt szinte az egyetlen Magyarországon, amely felkarolta és szívügyének tekintette a gyászolók segítését.
Singer Magdolna író, gyászkísérő
Singer Magdolna író, gyászkísérő, mentálhigiénés szakember, a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület elnökségi tagja. Gyászcsoportvezetőket, gyásztanácsadókat képez, valamint egyéni terápiát tart azok számára, akiket veszteség ért. Számtalan könyve jelent már meg, amely az életünk során elkerülhetetlen jelenségekkel, veszteséggel, válással, gyásszal, halállal és az újrakezdés, megújulás nehézségeivel foglalkozik.
A gyásszal való foglalkozás során megváltozott a halálhoz való viszonyod?
Életem során nagyon is sokat változott a halálhoz való viszonyom. Gyerekkoromban katolikus neveltetést kaptam, amelyhez szorosan hozzátartozott a pokol és a mennyország, meg a jóisten fogalma is. 14 éves korom környékén szakítottam ezzel az egésszel: babonaság, meghalunk, elföldelnek és kész, vége. Aztán a harmincas éveim elején kezdtem – én úgy hívom – keresővé válni. Akkoriban vetettem bele magam a vallásfilozófiai művek tanulmányozásába is.
Nagy hatással volt rám a buddhizmus, mert logikát véltem felfedezni benne. Ettől függetlenül nem lettem buddhista, mert bizonyos dolgokat nem szívesen fogadok el benne. Attól még lehet persze, hogy igaz, amit a buddhizmus állít, csak jó nekem azt hinni, hogy talán mégsem úgy van.
Nagyon sokan hivatkoznak arra, hogy önmaguk vigasztalására hisznek az emberek a túlvilágban vagy a reinkarnációban, mert annyira nem képesek elfogadni a halált, a végességet, hogy ez hoz számukra megnyugvást. De én ezt marhaságnak tartom, mert én addig voltam nyugodt, amíg azt hittem, hogy elföldelnek és kész.
Úgy szoktam mondani, hogy jelenleg eklektikus a hitem.
Nemrég találkoztunk a hírekben egy nagyon felkavaró esettel: egy kamasz fiú öngyilkos lett iskolai bullying miatt. Te a legutóbb megjelent, Gyászkísérés – Együtt a bánat útján című könyvedben is írsz az öngyilkosokról. Ha gyerek lesz öngyilkos, azzal talán még nehezebb a szülőnek szembenéznie, hiszen nemcsak a veszteséggel kell megbirkóznia, hanem a külvilág ítélkezésével, bűntudatkeltésével is. Miért sokkal nehezebb az öngyilkosságot feldolgozni a gyászolóknak?
Az öngyilkosság általában jóval nagyobb haragot generál, mint egyéb haláleset, mert az ittmaradók elhagyásnak, megcsalásnak, árulásnak élik meg a tettet. A bűntudat is sokkal erősebb, akkor is, ha a hozzátartozók mindent megtettek, hogy megmentsék az öngyilkost. Több olyan családdal is találkoztam a munkám során, ahol a család látta a közelgő bajt, és mindent megpróbáltak, hogy elkerüljék a tragédiát, de akkor is ott a bűntudat, hogy végül is nem sikerült az erőfeszítés, vagyis valamit még biztosan lehetett volna tenni. Más esetben meg nem is látják előre a jeleket, csak utólag képesek rekonstruálni, hogy igen, volt ráutaló jel, amelynél léphettünk volna, de nem tettük.
Rettenetesen kínzó tud lenni ez a bűntudat. Ha pedig gyerekről van szó, akkor még nagyobb a felelősségérzet, hiszen szülőként a mi feladatunk megvédeni őket. Az öngyilkosság stigmatizált halálnem, szégyen kíséri, és elkerülhetetlen, hogy vádak is elhangozzanak, akár családon belül is megtörténik egymás hibáztatása.
Mit gondolnak a szülők, mi történne a gyerekkel, ha megtudná, hogy például a testvére öngyilkos lett?
A halál maga alapvetően nem mindig traumatizáló, de az öngyilkosság minden esetben az. Hogyan halt meg az öngyilkos? Felkötötte magát? Megmérgezte magát? A szülők úgy vélik, erről jobb, ha nem tud egy kisebb gyerek, de még egy nagyobbacska sem, mert egész egyszerűen nem elviselhető, nem befogadható, szégyenteljes és traumatizáló. Ezekről beszélni nagyon megterhelő a szülőnek is, a gyereknek is, de még mindig jobb, mint az a hazugságháló, amely elhallgatás esetén körbeszövi a gyereket. Ha titok van a családban, nem lehet csak egy meghatározott részt kitakarni belőle, akkor az egészet ki kell kukázni. Ne is beszéljünk róla, mert akkor veszélyes vizekre evezünk! Ez a hozzáállás nagyon megnehezíti a gyászfeldolgozást, mert ettől kezdve az apáról, anyáról, a testvérről, a nagybácsiról egyszerűen nem is esik szó többé a családban. A titoknak egyébként is van egy nagyon komoly erodáló hatása, egy bizonyos földalatti mozgása, amely megbetegít.
A szülők akkor is nagyon nehéz helyzetben vannak, ha nem ilyen traumatikus módon hal meg valaki a családban, mert nem tudják általában, hogy melyik korosztállyal, hogyan közöljék a halálesetet.
Minden családi halálnál óriási a tanácstalanság és a tétovaság a szülők részéről, hogy hogyan is tudják jól segíteni a gyerekeket a gyászban, és emiatt rengeteg hibát követnek el. Ha közlik is a gyerekkel, hogy meghalt valaki, olyan szavakat használnak, amelyeket a gyerek szó szerint fordít: „eltávozott” a nagymama. A gyerek pedig várja haza a nagymamát, és nem érti, hogy miért nem búcsúzott el tőle, hogyan történhetett meg, hogy többet se egy telefon, semmi.
Vagy azt mondják, hogy «örökre elaludt», a gyerek pedig este fél elaludni, nehogy aztán ő is örökre elaludjon. Érzi a levegőben, hogy valami rohadtul nem stimmel.
A szülők, mondjuk, a szobában sírnak, de a gyerek előtt mosolyognak, és akkor azt éli meg a gyerek, hogy mivel csak ő szenved a nagymama hiányától, akkor vele lehet biztos valami gond: itt mindenki normális, csak ő nem.
Hány éves korban alakul ki a gyerekben a halálfogalom egyáltalán?
Én ebben a kérdésben teljesen szembemegyek a szakirodalom állításával. Van négy gyerekem, így van saját megélt tapasztalatom is erről.
A szakirodalom azt állítja, hogy 8-9 éves korban lesz tisztában a gyerek azzal, hogy biológiai értelemben is mi az a halál: visszafordíthatatlan, egyetemes, mindenkit érint, beleértve őt magát is. Mindennek ellenére már az egészen kicsi gyerekek is rendelkeznek a halállal kapcsolatos ősi, archaikus tudással.
Irvin D. Yalom, a hazánkban is jól ismert amerikai pszichoterapeuta egész fejezetet szán ennek az Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében.
Járt hozzám egy édesapa például, akinek hosszú betegeskedés és kórházi tartózkodás után meghalt a kisfia. A szülők rendszeresen látogatták, a négyéves kishúga pedig néha telefonon tudott beszélni a bátyussal, és várta, hogy mikor jön már végre haza. Amikor meghalt a kisfiú, a testvérének egy árva szót sem szólt senki, mert egy segítő szakember azt tanácsolta nekik, mondván, hogy ebben a korban még nincs haláltudatuk a gyereknek. Valóban igaz, hogy nincs érett haláltudatuk, de így magára hagyjuk kétségeivel a gyereket, aki érzékeli a bajt. Azt mondtam az apának, hogy
«ha egyetértesz, akkor légy szíves, menj haza, és mondd meg a gyerekednek, hogy meghalt a testvére. Mondd ki azt a szót, hogy meghalt!» Az apa hazament, megmondta a kislányának, aki azt válaszolta, hogy «tudom, hogy meghalt Józsika, esténként meglátogat, és olyankor játszani szoktam vele».
A Ki vigasztalja meg a gyerekeket? című könyvemben erre a kérdéskörre úgy utalok, hogy a nagyon kicsi gyerek is érzi, a szívével érzi a visszafordíthatatlanságot, a halál tragikumát. De nem kell ettől félni, mert ha nyílt a kommunikáció, akkor a szülők képesek választ adni a gyerek kétségeire. Ám ha hallgatás van, akkor a gyerek nem tudja feltenni a kérdéseit, és később aztán azzal is szembesülnie kell, hogy becsapták.
A szülők gyakran a temetésre sem viszik el a gyereket. Ez is hiba?
A temetés segít a tudatosulásban, és nem kell a gyereknek azt átélnie, hogy ki van zárva a közös családi gyászból. Viszont fel kell őt a temetés előtt készíteni, mert ismerek negatív példákat is, például koporsós temetés esetén.
A gyerek tudja, hogy a koporsóban van a nagypapa, akit leeresztenek a föld mélyére, és még földet is zúdítanak rá. Ez nagyon traumatikus tud lenni, ha a gyerek nincs tisztában a lélek és a test fogalmával.
A Boldogan éltek, míg meg nem haltak…és azután? című, szülőknek szóló foglalkoztató könyvemben azt tanácsolom a szülőknek, hogy ilyen esetben mondják azt a gyereknek, hogy nem kell aggódnia amiatt, mert a nagypapát a földbe teszik vagy elhamvasztják, mert a nagypapa már igazából nincs ott, és ezt úgy tudja elképzelni, ahogy ő például este kibújik a ruhájából, és bedobja a mosógépbe. A ruha nem fog sikoltozni a mosógépben, mert ő nincs benne.
Azért tudunk olyan nehezen a halálról beszélgetni, mert ilyenkor a saját halálunktól való félelem is ott bujkál bennünk?
Igen, félelem az ismeretlentől. Valami, ami ennyire nem megismerhető, az nagyon-nagyon rémisztő tud lenni. Van egy ismeretlen hely, ahol én már nem vagyok. Ha valakinek viszont megadatik, hogy elkísérhet egy haldoklót, ha jelen lehet az átlépéskor, akkor átélhet egy olyan misztériumot, egy olyan kegyelmi állapotot, amely talán mindörökre megszabadíthatja a halálfélelemtől.
A Gyászkísérés – Együtt a bánat útján című új könyvedet úgy kapkodják, mint a cukrot a könyvesboltokban. Azt mondtad róla, hogy ezzel az írásoddal te is maradéktalanul elégedett vagy. Miért?
Amíg dolgoztam a könyvön, még nem sejtettem, hogy elégedett leszek vele, inkább tele voltam kétségekkel. Ezzel a kötettel komolyabb elvárásaim is voltak talán, mint a korábbi könyveimmel: az évek során összegyűlt tapasztalataimat írtam meg, összegzésnek szántam. Volt egy olyan szakasz, amikor már sokadszorra gyúrtam át a kéziratot, a szerkesztő is átnézte, leadás előtt még újra átfésültem. No akkor már kifejezetten utáltam… Aztán eltelt fél év, és akkor óvatosan nekiálltam újra elolvasni a könyvet, és azt gondoltam, hogy „nahát, ezt én írtam!…. nem is olyan rossz.”
Címoldali kép: gyerekkalvagyunk.hu/Szirbek Anita
