Sok idő eltelt, mióta találkoztunk, közel húsz év, de mindennap eszembe jutsz. Gondoltam, megkérdezem, hogy vagy? Te biztos azt válaszolnád, hogy jól, de én tudom, hogy hazudsz. Mert ahelyett, hogy a barátaiddal vagy a családoddal lennél, szórakoznál és ismerkednél, te csak ülsz a szobádban, magányosan. Biztosan megetted már a kiszámolt napi alma- és puffasztottrizs-adagodat, és tanulsz, mert holnap újra teljesíteni kell a suliban. És persze úgy gondolod, hogy neked ez így jó, 15 évesen, 41 kilósan. Bárcsak elmondhatnám neked, hogy mekkora hibát követsz el, és hogy mennyire bánni fogod egész életedben!
Emlékszel még, hogyan kezdődött? Azt mondta a tornatanár nyolcadikban, hogy nem ártana fogynod. Na, és akkor mi van? Volt rajtad egy-két felesleges kiló? Lehet, na és? Rengeteg barátod volt, sokan szerettek, jó tanuló voltál, szerettél sportolni.
Valamiért ez a mondat mégis szíven ütött, és diétázni kezdtél 14 évesen.
A kitartásod és az elszántságod megvolt hozzá, talán ebben is bizonyítani akartál, hogy te meg tudod csinálni. A baj csak az volt, hogy a kezdeti dicsérő szavak és elismerő pillantások után nem volt meg a fék, ami visszatartott volna a további fogyástól. Egyre többet sportoltál és egyre kevesebbet ettél, elzárkóztál a barátoktól, sőt a családodtól is. Gondolom, még most is kifogásokkal és hazugságokkal kerülöd ki a közös étkezéseket, hiszen olyan ételeket te már nem eszel, mint ők. Csak azt, amit te jónak látsz, és ami nem túl változatos: puffasztott rizs, alma és natúr müzli. Energiád persze alig van, állandóan fázol, csoda, hogy a tanulás jól megy.
Persze ezt előbb-utóbb mások is észreveszik, értetlenül figyelik, aztán szóvá teszik, ettől pedig te még jobban bezárkózol. Hiszen minden szép és jó lenne, ha hagynának így, ebben az általad kreált kis világban létezni. De nem hagynak. Nyaggatnak, hogy egyél, vigyázz magadra, ne csináld ezt. Mert szeretnek, aggódnak érted. Végül már mindenki látja, hogy nagy baj van, hiszen anorexiás vagy. Nem eszel, mert rettegsz attól, hogy elhízol, és a legfőbb célod, hogy vékony legyél. Legalább is ezt hiszik a legtöbben. De te a lelked mélyén tudod, hogy ez igazából valami másról szól. A biztonságról, vagy pontosabban annak hiányáról. Mert tudom, hogy ha tükörbe nézel, te sem látod magad szépnek, sőt, ha egy fényképen viszontlátod magad, egyenesen azt gondolod: „tényleg én vagyok ez a csontváz?” De a megszokások már a hatalmukba kerítettek. Attól érzed magad nyugodtnak és érzed azt, hogy biztonságban vagy, ha minden a rutin szerint megy, ha mindennap ugyanazt és ugyanannyit eszel, vagyis kontrollt gyakorolhatsz a saját tested és az éhséged felett.
Gondolom, most sem érdekel, hogy mit mondanak a barátaid vagy a családod, sőt, az aggodalommal teli mondataikat támadásnak veszed. Ők pedig rád hagyják. Sajnos. Talán bíznak benne, hogy majd kinövöd. De nem fogod.
Bevallom, az elmúlt tíz évben nagyon sokat olvastam az anorexiáról, voltam orvosoknál és próbáltam rájönni a miértre. Mert ugye mindenki erre kíváncsi, hogy miért kezdődött el? Mi volt a kiváltó ok? A tornatanár megjegyzése csak az utolsó lökést adta meg a lejtőn. Lehet, azért, mert harmadik, legkisebb gyerekként mindig a középpontban voltál, aztán mikor a testvéreid felnőttek, elkezdték az önálló életüket, az apukád pedig súlyos beteg lett, megszűnt a megszokott figyelem. Egyedül maradtál, legalábbis ezt érezted. Vagy azért, mert mindig ki akartál tűnni valamiben, mindig maximalista voltál, és a „nemevésben” megtaláltad a sikerélményt? Sőt, akár az is közrejátszhatott benne, hogy soha nem tanították meg neked, miként kezeld az önbizalomhiányt és a bizonytalanság okozta feszültséget, te pedig a magad módján megoldottad. Sok oka lehet.
Bárcsak segíteni tudnék neked, hogy rájöjj, mi okozta, vagy hogy minél hamarabb segítséget kérj valakitől. Ha most visszautazhatnék hozzád az időben, biztos, hogy nem hagynálak bezárkózni, a nyakadra járnék, hogy beszéljük meg, mi bánt, mi nyomaszt. És ha ez nem lenne elég, keresnék neked egy orvost.
És nehogy azt hidd, hogy érdekelne, ha emiatt megutálnál! Tudom, hogy mindennél jobban gyűlölnél, de ezt kellene tennem, mert szeretlek. Sőt, a családodnak is azt tanácsolnám, hogy ne hagyják rád, mert ez a rémség felfal, és egyedül nem tudsz vele megbirkózni.
Inkább utálj mindenkit, legyenek ők a világ legrosszabb szülei, testvérei, barátai. Gyűlöld a tanáraidat is, akiknek, ha visszamehetnék, őszintén feltenném a kérdést: miért nem tesztek valamit? Miért hagyjátok, hogy ez a gyerek így tönkretegye magát? Inkább gyűlölj mindenkit, csak ne hagyjanak a kis világodban, mert a megszokások és a kényszeres gondolatok napról-napra a részeddé válnak, és egyre nehezebben szabadulsz tőlük. Utólag pedig, ha visszanéznél, tudom, hogy belátnád, szeretetből tették, amit tettek, és mindennél hálásabb lennél nekik.
Bárcsak visszamehetnék hozzád, hogy kirángassalak a szobádból és a magadnak épített börtönből! De nem lehet, és talán ennek így kell lennie. Annyit azért elárulok, bármennyire is tönkreteszed a testedet, szerencsés vagy, mert túléled, és önerőből túljutsz a betegségen. Nem lesz egyszerű, sokat fogsz sírni és sokszor fogod utálni magad, de ezen is túl leszel. Leérettségizel, lesznek barátaid, egyetemre jársz, szerelmes leszel, szeretni fogod a munkád, megtalálod a párod, születik egy csodaszép kislányod. Boldog leszel. De azokat az éveket, amiket éppen most teszel tönkre, életed végéig minden egyes nap bánni fogod!
Címoldali kép: Shutterstock
