Haszán Míra gimnazistát négy évvel ezelőtt, 14 évesen diagnosztizálták anorexia nervosával. A betegséggel való harca a Spicc/pipa című regény megírására inspirálta, amely néhány hete került a könyvesboltok polcaira. Mírát a kóros lesoványodást okozó súlyos betegséggel való küzdelméről, a kamaszkor lelki problémáiról és a könyvéről kérdeztük.
Minden könyvnek több olvasata van. El tudnád mondani, hogy számodra miről szól a regényed?
Arról szerettem volna írni, hogy mennyire fontos, hogy megtaláljuk önmagunkat, a saját hangunkat. Ez különösen nehéz a kamaszok számára. A felnőtté válás folyamata egyfajta válsághelyzet is. Gyakran ebben a korban ébredünk rá először, hogy a család, a barátok és a társadalmi elvárások határozzák meg az életünket, és át kell gondolnunk, hogy valójában mi magunk mit is szeretnénk, milyen célokat akarunk megvalósítani. Iza, könyvem kamasz főhőse számára a balettkarrier és a balettosok kemény, versengő világa kérdőjeleződik meg. Miközben a válaszokat keresi, elveszíti lelki egyensúlyát, és anorexiás lesz. A regényben a betegség kialakulásának folyamatát is igyekeztem bemutatni. Egy egészséges, vidám lány hogyan válik egy 38 kilós, anorexiás beteg emberré.
Miért pont a kamaszkori válság és az anorexia problémájáról írtál, és miért a balett világába helyezted a történetet?
A könyvben részben saját élményeimet dolgoztam fel.
Néhány éve én is anorexiával küszködtem, de szerencsére felépültem a betegségből. Az írás számomra terápiás segítség is volt, hozzájárult a lelki egyensúlyom visszaszerzéséhez.
Nagyon szeretek balettozni, ezért is választottam a balett világát. Nem vagyok professzionális táncos, de napi két órát komoly szinten foglalkozom vele. Amikor a könyv megírására készültem, nagyon sok interjút készítettem balettosokkal, hogy jobban megismerjem és megértsem ezt a közeget. Ezen kívül pszichológus szeretnék lenni, tehát szakmai érdeklődés is motivált.
A történetben Iza betegsége egy ártalmatlannak tűnő fogyókúrával kezdődik. Elnyer egy áhított szerepet, de úgy véli, le kellene adnia néhány kilót, hogy a táncpartnere könnyebben meg tudja emelni az előadásokon. Hogyan billen át a fogyókúra anorexiába?
Ez egy összetett kérdés, de szerintem gyakran a megfelelésvágy miatti szorongás és rémület áll a hátterében. A regényben például Iza elnyeri a balettintézet legfontosabb szerepét: az év végén Mária hercegnőt táncolhatja el a Diótörőben. Erről a dicsőségről álmodott gyerekkora óta. Nagymamája Kossuth-díjas balerina, aki annak idején szintén 17 évesen kapta meg ezt a szerepet. Úgy érzi, hogy most rajta a sor, hogy bizonyítson. Ráadásul partnere az a fiú lesz, aki régóta tetszik neki, de a fiú eddig észre sem vette őt. Iza azért szeretne lefogyni, hogy gyönyörű és tökéletes legyen az előadáson, amelyre olyan régóta és annyira vágyott. Miközben fogyókúrázik és keményen próbál, attól retteg, hogy nem lesz elég kecses és sovány, nem felel meg a táncmesternek, a nagymamának, a fiúnak, aki tetszik neki stb.
Az anorexiások gyakran perfekcionisták, és szorongással tölti el őket, hogy esetleg nem elég jól teljesítenek. Ez a rettegés billentheti át gyakran a fogyókúra folyamatát mániává, amikor már nem is az eleinte kitűzött cél a fontos, hanem a fogyás eszement folyamata. Beszűkül a világ, és már csak a kilók leadása számít.
A beteg számára minden egyes deka elvesztése fontos esemény, és éberen figyeli teste minden apró változásait. A folyamat egyik lényeges mozgatórugója az önutálat és az önpusztítás. Az anorexiások nem képesek elfogadni sem önmagukat, sem a testüket, és gyűlölik magukat azért, mert szerintük nem tudnak megfelelni az elvárásoknak.
Ez a betegség az önbüntetés egyik formája, hiszen a betegek az élet egyik legalapvetőbb szükségletét, az ételt vonják meg maguktól. Végül annyira lefogynak, hogy ha valaki nem lép közbe, bele is halhatnak a betegségbe. Az anorexiás esetek 8 százaléka halállal végződik.
A nyugati társadalmakban az anorexiás esetek száma az elmúlt években folyamatosan nő, és főleg a közép- vagy felső osztályhoz tartozó 12-18 éves lányokat érinti. Erről mit gondolsz?
Világunkban a kamaszokra súlyos elvárások nehezednek. Ebben a korban kezd tudatosulni bennünk, hogy kiválóan kell tanulnunk ahhoz, hogy jó egyetemre mehessünk, utána fontos és megbecsült munkát kapjunk stb. Környezetünkben is mindig ezt halljuk és látjuk, és tudjuk, hogy a közép- és felsőbb osztálybeli családoknál ez a nyomás erősebb. Ugyanakkor az oktatási rendszer nem gyerekközpontú, és irreális elvárásokat támaszt. Persze szeretnék mindenből ötös lenni, de nekem sokszor az az érzésem, hogy lehetetlen nyolc tantárgyat olyan szinten, olyan alaposan megérteni és elsajátítani, ahogy azt elvárják. Ha pedig nem felelünk meg, a folyamatos kudarcélmény egy idő után kóros lelkiállapothoz vezethet. Rengeteg ismerősöm meséli, hogy úgy érzi, nem is él, mert annyi feladatot kell teljesítenie, hogy egyáltalán nincs ideje olyan dolgokra, amelyeket igazán szeret. Azt gondolom, hogy bizonyos mértékig az elvárások és a feladatok fontosak. A jóllétünk érdekében azonban egyensúlyra van szükség a munka és a kikapcsolódás között. Időt kell szánni arra, hogy biciklizzünk, táncoljunk, ki mit szeret, máskülönben belebetegszünk az igyekezetbe.
A nyugati világban nem csak az anorexia a probléma: egyre több gyerek lesz depressziós, vagy küzd egyéb mentális betegségekkel. Az én gimnáziumi osztályomban sem én voltam az egyetlen, aki az anorexiával harcolt.
A betegség kapcsán sokan korunk szépségfelfogását is kárhoztatják.
Jó okkal. A könyvemben is szerepel egy tipikus Barbie-figura, Anna, Iza nagy riválisa. Anna szőke, babaarcú, sovány, mindössze 38 kiló, nagyon jól balettozik, és ha Iza nem teljesít megfelelően a próbákon, ő kapja meg Mária hercegnő szerepét. A balett világában egyértelmű elvárás, hogy karcsú és kecses legyél. Iza részben azért is fogyókúrázik, mert legalább olyan, vagy ha lehet, még soványabb szeretne lenni, mint Anna. Persze nemcsak a balett világa, hanem a társadalom is elvárja, hogy vékony legyél. Elég megnézni a modelleket, akik korunk szépségideálját testesítik meg. A 21. században a csont és bőr az ideális. A filmek a Netflixen és a közösségi média világa szintén ezt az ideált erősítik. Az Instagramra is folyamatosan kerülnek ki a retusált képek, amelyek nem a valóságot tükrözik, és megvalósíthatatlan ideált állítanak elénk. Borzasztó, hogy lehetetlen és egészségtelen elvárásoknak kell megfelelnünk.
Említetted, hogy az írás terápiás hatással volt rád, és segített kilábalni az anorexiából. Hogyan lettél beteg, mit éltél át a betegséged alatt, és hogyan épültél fel belőle?
A regénnyel ellentétben nekem nem a tánc hozta felszínre a problémát, hanem az iskolaváltás. Rettegtem a gimnáziumtól, és azt gondoltam, hogy jó belépő lesz, ha szuperül nézek majd ki. Az általános iskolás éveimet nem nagyon szerettem, és úgy gondoltam, hogy majd a gimiben kiteljesedem. Mindeközben iszonyúan szorongtam attól, hogy nem lesznek barátaim, nem leszek népszerű, és „nyominak” tartanak majd. Rengeteg negatív gondolat forgott a fejemben. A családommal is sok konfliktusom volt akkoriban. A társaságomban is valahogy mindenkit vékonyabbnak láttam magamnál. Ez persze nem volt igaz, de én akkor tényleg úgy éreztem, hogy mindenki jobb és tökéletesebb nálam. Szerettem volna szebbé formálni magam, ezért elkezdtem fogyókúrázni.
A gimnazista gólyatáborra már 42-43 kilóra fogytam. A szüleim nagyjából ekkor ébredtek rá, hogy valami nagyon nincs rendben. Én azonban még mindig ragaszkodtam hozzá, hogy teljesen jól vagyok, csak kicsit jobban odafigyelek rá, hogy mit eszem.
Korábban említetted, hogy az anorexia egyfajta drogfüggőség. Ezt hogyan kell érteni? Te milyen érzésre, vagy pontosan mire lettél addiktív?
Eleinte a pozitív visszajelzésekre. Amikor elkezdtem fogyókúrázni, gyakran megkaptam, hogy „jaj de csinos vagy!”. Ennek nagyon örültem, és azt gondoltam, hogy oké, akkor még csinosabb akarok lenni, úgyhogy leadok még pár kilót. Talán elérkezett egyszer egy olyan pont is, amikor már a kontroll érzésétől lettem függő. Úgy éreztem, hogy a környezetemet és az életemet ugyan nem tudom kontrollálni, minden kicsúszik az irányításom alól, de a testemet én irányítom. A fogyás alatt olyan érzésem volt, hogy teljes mértékben uralom a helyzetet. Teszek valamit, aminek aztán kézzel fogható eredménye lesz: kiporciózom az ételt, koplalok, és amikor belenézek a tükörbe, lám-lám, soványabb vagyok.
Mikor döbbentél rá, hogy baj van?
Akkor, amikor már súlyosabbakká váltak a fizikai tüneteim. Például állandóan fáztam, besárgult a tenyerem, semmi energiám nem volt, és ha bárminek nekiütköztem, hatalmas lila folt keletkezett a testemen. Egyre nehézkesebbé váltak a mindennapjaim, beszűkült a tudatom, és csak az evés körül forogtak a gondolataim.
Mindig az méregettem, hogy mikor és mennyi ételt fogyaszthatok el, nem akartam elmenni még a barátaimmal sem találkozni, mert akkor esetleg nem értem volna haza vacsoraidőre, amikor is a gondosan kiporciózott adagomat kellett megennem. Elfordultam az emberektől, és sokan elfordultak tőlem.
Hogyan indultál el a gyógyulás útján?
Egy idő után nyitott voltam a terápiára, és egy remek, vaskezű orvoshoz kerültem, aki kerek perec kijelentette, hogy kórházba kerülök, ha az adott héten nem híznom ennyit és ennyit. A kórház mesterséges táplálást jelent. Az ijesztgetés szerintem nem mindig működik terápiában, de az én esetemben hatott.
Túry Ferenc egyik cikkében olvastam, hogy úgy lehet a terápiát ebben az esetben elképzelni, mintha az anorexiás beteg kettős énnel rendelkezne, és a terapeutának a páciens egészséges énjével kell szövetségre lépnie.
Igen, a pszichológusok gyakran kisördögnek nevezik a beteg részünket, és valóban az egész betegségnek van egyfajta skizofrén jellege. Én is hol teljesen irreálisan, hol viszont egészen tisztán mértem fel a helyzetemet. A tiszta tudatunkat kell megerősíteni ahhoz, hogy kilábaljunk az anorexiából. Emellett voltak pozitív dolgok és élmények, amelyekre vágytam, és amelyek szintén a gyógyulás felé tereltek. Tudtam, hogy ha felerősödöm, elmehetek például a barátaimmal korcsolyázni vagy balettozni. A barátaim is rengeteget segítettek. A legjobb barátnőm például készített nekem egy kis videót arról, hogy miket fogunk csinálni, ha jobban leszek. Próbáltam arra gondolni, hogy minden kanállal közelebb kerülök a célomhoz.
Mennyi ideig tartott a betegséged?
Fél évig voltam nagyon rossz állapotban, és körülbelül fél évbe telt, amíg elértem a normálisnak mondható súlyomat. Viszont más a fizikai és más a lelki felépülés.
A lelki felépülés évek munkája. Sok gyógyultnak tekinthető anorexiás számára örök életére visszamarad valami ebből a betegségből, és könnyű újra belecsúszni is. Én például ma gyógyultan továbbra is odafigyelek rá, hogy mit eszem, és vigyázok a súlyomra.
Viszont ellentétben a beteg korszakommal, most már nem méricskélem az ételt. A stressz azonban nagyon rossz hatással van rám. Gyakran előfordul, hogy nehezebb időszakokban ismét visszahúz a betegség.
Ilyen helyzetekben hogyan védekezel ellene?
Ma már sokkal több eszköz van a kezemben, és ez segít abban, hogy visszabillentsem magam a normális állapotba. Például évek óta naplót vezetek, már hétszáz oldalt írtam. Ennek köszönhetően felismerem a tipikus, vészjósló helyzeteket. Érzékelem, hogy mikor kezdek belecsúszni az anorexiába. Néha bele is kerülök, de hamarabb ki tudok jönni belőle, mert már sokkal tudatosabban kezelem a helyzeteket. Szerintem az önismeret a legfontosabb eszköz az anorexiások kezében. Nekem is elsősorban ez segített.
Címoldali kép: gyerekkelvagyunk.hu/Szirbek Anita
