Miért doppingolnak a sportolók? Milyen terheket ró az élsport a gyerekekre? Hol a határ a bántalmazás és a fegyelmezés között? Dr. Tiszeker Ágnest, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vezetőjét kérdeztük.
GYV: A koronavírus-járvány alatt mennyiben változott meg az élsport, a doppingolás?
TÁ: Én azt hittem, hogy 2020-ban egy pozitív esetünk sem lesz, mert edzeni nem lehetett. A versenyek mind elmaradtak. De nem, mert a motivációt valahogy meg kellett őrizni, és azért ott lebegett a levegőben, hogy lesz olimpia. Valamikor. De azt a felpörgetett testet, ami már majdnem készen volt, nem lehetett csak úgy otthagyni. Nem állítom, hogy mindenki, de láttunk jó néhány egészen fiatal pozitív esetet. Egy olyan helyzetben, amikor minden arról szólt, hogy az immunrendszered védekezzen, álljon ellen, akkor olyan szereket beszedni, szteroidokat, amelyek maximálisan lenyomják az immunvédekezést, az elég meredek. Vagy EPO-t, ami épp egy rettegett mellékhatást okoz: a tromboembóliát. Ez pedig nagyon nehezen túlélhető történet. Beszednél egy ilyen szert egy olyan helyzetben, amikor eleve attól félsz, hogy meghalhatsz?
GYV: Lehet, hogy nem voltak tisztában vele, hogy ezek a szerek mennyire veszélyesek?
TÁ: 20 éves korban az ember azt hiszi, hogy örökké fog élni. Bármit csinálhat a testével: érinthetetlen, sérthetetlen, mert a teste mindent kibír. Egy nagy lehetőséget kaptak olyanok, akikről azt mondták, hogy persze, tehetséges gyerekek, de majd később. Ők most előretörhettek, mert az öregebbek visszavonultak, vagy nem tudták hozni a formájukat a koronavírus meg a leállás miatt. Nem is akarták. Ők viszont akarták. És nyomták. Úgyhogy ez a fiatal korosztály nagyon-nagyon előrelendült. A fiatalokra jellemző az a fajta vakmerőség, hogy „ó, hát majd csak megússzuk valahogy”. Aztán jött az oltatok, nem oltatok probléma. A sportolók 90 százaléka be van oltva, mert nem mehetett az olimpiára, ha nincs beoltva. De hát nyilván vannak mindig olyanok, akik nem értenek ezzel egyet.
GYV: Volt, aki visszalépett az olimpiától, ugye?
TÁ: Igen, ez a Djokovic-szindróma. Ezt viszonylag kevesen vállalták, de volt ilyen. Az, hogy például Djokovic mit gondol, az egy dolog. Az, hogy van egy versenyrendszer, ami megkövetel szabályokat, azzal semmi baj nincsen. Csak azt nem ott kell közölni. Transzparensnek kell lenni. Akkor jó volt Djokovic mint világelső és kilencszeres Grand Slam győztes, aki a történelmi tízedik aranyérmére készül, hogy eladja a versenyt. De utána meg tartsuk be a szabályt. Azt gondolom, hogy Djokovicnak nem lett volna szabad megkapnia a beutazó vízumot otthon azzal, hogy kedves Novak, ez a szabály: oltással lehet bemenni. Akkor ez az egész nem dagad ekkorára. De persze kell a pénz, a név, a szponzor. Hogy egy kicsit feltupírozzuk a versenyt. Igen, igen, de azért szabály is van, azt meg be kéne tartani. Ez a dopping esetében is nagyon jellemző: picit játszunk a tűzzel, picit csak kéne azt a teljesítményt fokozni. Persze nem akarunk doppingolni, de azért valami köztes megoldás azért kéne. És ez nagyon veszélyes.
GYV: Egy élsportoló gyereknek igen kemény az élete: hajnalban kel, úszni, futni megy, aztán be az iskolába egész nap tanulni. Nem sínyli meg ezt egy fiatal szervezet?
TÁ: A teljesítményeket már egészen kicsi kortól elvárják. Mire eljut egy sportoló az olimpiáig, addigra végigmegy már egy ifjúsági időszakon is. Az ifjúsági olimpia is olimpia, ahol 16 éves gyerekek harcolnak. Sokkal korábbra tolódott ki az életkor teljesítményben is, dicsőségben is, pénzjutalomban is. Ismerek olyan egészen kiskorú gyermeket, aki eltartja a szüleit. 14-16 éves gyerekek úgy állnak rá ezekre a sínpárokra, hogy gyakorlatilag az egész életpályamodelljük előre meghatározottá válik. Aztán vagy sikerül vagy nem. Kiöregszik. Nagyon sok tehetséges gyerek van. Ez is egy nagy kérdése az élsportnak, hogy elszipkázza a tehetséges gyerekeket. Sokáig figyeltem, hogy aki ifjúsági korosztályban világelső, az vajon felnőttként is az lesz-e. De nem feltétlenül.
GYV: Mi lehet ennek az oka?
TÁ: Sok oka lehet. Mindenképpen érdemes lenne ezt figyelni, mert mindig van mögötte valami, amivel fontos lenne foglalkozni. Nézzük meg például Szilágyi Liliánát. Ifjúsági olimpiai bajnok lett. Hatalmas tehetség. De most felnőtt korára, 25 éves, nem teljesen jöttek be azok az eredmények, amelyek benne voltak. Ennek oka van. Most már tudjuk is, hogy mi. Minden egyes ilyen karriert érdemes lenne megvizsgálni. Lehet, hogy csak elfáradt,, vagy nem eléggé motivált, vagy kiégett a sportoló. De azzal is érdemes foglalkozni, hogy akkor vajon jól csináljuk-e azt, hogy a gyerekeket rögtön felfuttatjuk. Szuper tehetségnek kiáltjuk ki őket, aztán kiégnek.
GYV: Mit gondolsz, azokról a történetekről, amelyek nemrég láttak napvilágot? Szilágyi Liliána vagy Cseh László nyilatkozataira gondolok.
TÁ: Sportolóktól hallottam, nem is egytől, hogy az élsport nem megy másképp, csak valamiféle dresszúrával, fenyítéssel, nagyon szigorú keretek között. Az áldozat egy idő után átveszi ezt a gondolkodásmódot, mert az elme ezzel nem tud másképp megküzdeni. Végül tényleg el is hiszi, hogy a bántalmazásra szükség van. Az én megítélésem szerint maximum némi dorgálás fér bele. A jutalmazásban, a motivációban jobban hiszek. Ha a sportoló nem teljesíti az aznapi edzéspenzumot, akkor lehet, hogy nem eléggé motivált. Nem akarja az eredményt annyira. A magyar edzői társadalom viszont nem ehhez van hozzászokva, hanem kifejezetten ahhoz, hogy verjük ki az eredményt a sportolóból.
GYV: Ez egy világszintű probléma, vagy nálunk inkább jellemző ez a hozzáállás?
TÁ: Ez világszerte probléma. Láttam egy kínai sportolót asztalitenisz sportágban, akit esernyővel vert meg az edzője nagy nyilvánosság előtt, versenyen. Létezik egy német dokumentumfilm, amely szintén Kínáról szól, és a gyerek sportolók testi sanyargatását mutatja be. A kínai olimpiai edzőközpont falára ez a mondat van felírva: „Mindent megteszek a hazám dicsőségéért”. Ha nem megy le az ötéves tornász kislány eléggé spárgába, addig nyomják lefelé, amíg a lábfeje leér a talajra, és a feje búbja beleverődik a földbe. Nagyon sok országban bevett gyakorlat fizikai erőszakkal kikényszeríteni a teljesítményt. Amerikában 20-30-40 évig abuzálta a nemrég elítélt vizsgálóorvos a szerencsétlen tornászlányokat úgy, hogy a szülők bent voltak a vizsgáló helyiségben. A sportolók részéről jöttek ugyan halvány, óvatos hangok, de ezeket elfojtotta az amerikai tornaszövetség.
GYV: Most viszont úgy néz ki, ezen a téren elindult némi változás. Egyre több sportoló emeli fel a hangját a fizikai bántalmazása ellen. Minek köszönhető ez?
TÁ: Itt volt az idő, hogy a rendszerváltás végre ezen a területen is megtörténjen, és kihulljanak a csontvázak a szekrényből. Az a generáció, amelyik ezt a bántalmazást elszenvedte, most már felnőtt. Közülük többen családosak lettek. El merik engedni magukat. A korábbi generációk még egy jóval hierarchikusabb rendszerben éltek, de a sportszövetségek már nem szentek és sérthetetlenek. Sok ikont letaszítottak a trónjáról. Kiderülnek a vállalhatatlan módszerek és visszaélések. Nagyon nagy jelentősége van ebben a közösségi médiának, ahol a sportolók egymás között meg tudják beszélni ezeket az eseteket. Mert hiába vannak együtt az edzésen, ott olyan a közeg, hogy nem tudhatod, ha szólsz, esetleg nem lesz-e retorzió. Szemtől szemben, egy szál fürdőruhában beszélgetni erről amúgy sem könnyű. Egy közösségi oldalon úgy, hogy otthon vagy egy ellazult környezetben, jobban fel mered vállalni, még ha nem is az arcoddal feltétlenül. Egyszer aztán majd úgy is le mered írni, hogy felvállalod a neveddel és az arcoddal.
GYV: A Szilágyi Liliána ügy kapcsán nagyon ment az áldozathibáztatás.
TÁ: Igen, a szokásos: miért nem mondta előbb? Tanulmányt lehetne írni belőle, ahogy Liliána végigmegy a fázisokon, és ő maga eljut oda, hogy felvállalja, ami történt vele. Elég jól ismerem Liliánát, és végigkövettem, ahogy helyére kerültek a mozaikdarabkák. Azok a mondatok, amelyek régen egy zavart kislány furcsa nyilatkozatainak tűntek, most világossá váltak. Drámai út, amit ő bejárt. Végül nagyon komoly háttérpszichológusi segítséggel megérett a személyisége arra, hogy felmérte a következményeket, és mégis fel merte vállalni a vallomását. És akkor jön a társadalom, jönnek a hibáztató, ítélkező posztok, kommentek, szülőkkel, apukákkal, anyukákkal. Liliánának azzal is meg kell küzdenie, hogy a nyilvánosság előtt kétségbe vonják a szavait.
GYV: Most egy-két esetre fény derült, de ez mennyire fogja megváltoztatni az egész rendszert?
TÁ: Ez nem fordulhat elő még egyszer. Persze lehet, hogy fog, de mégis mindent meg kell tenni, hogy ilyen esetre még egyszer ne kerülhessen sor.
GYV: Hogyan lehet ezt megakadályozni?
TÁ: Hiszek a nyilvánosság erejében. Az egész Magyar Antidopping Csoportot, ami egy eléggé érzékeny terület, próbálom olyan transzparensen csinálni, amilyen transzparensen lehet. Nem az a lényeg, hogy bűnösöket mutassunk fel. Szokták kérdezni, hogy fejek vannak-e az asztalon. Nincsenek fejek az asztalon. Nyilván megkapják a saját büntetésüket a szabályrendszeren belül a csalásért, ha bebizonyosodik a doppingvétség, de rögtön elkezdünk foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy mi történik a beismerés után. Mi lesz a sportkarrierrel? Hogyan tovább? Ha valaki elkövet egy hibát, akkor a felelősséget vállalni kell érte, de utána is kell élni, és meg kell próbálni a lehető legnormálisabb életet biztosítani a sportoló számára.
