Labrosse Dániel képzőművész is megszenvedte az iskolát. Nemcsak kivételes rajzkészsége és kifejezésmódja miatt, hanem azért is, mert diszkalkuliával küzdött. Ez utóbbit a tanárai nem vették észre, az előbbivel pedig nem tudtak mit kezdeni. Az őt egyedül nevelő édesanyja közben pedig azért harcolt, hogy a magyar oktatási rendszer ne vegye el a fia kedvét az alkotástól, az önálló gondolkodástól és a tanulástól.
Labrosse Dániel
A 25 éves Labrosse Dániel autodidakta módon, saját erejéből lett képzőművész, illusztrátor és animátor. Fiatal kora ellenére már kilenc önálló és hét csoportos tárlaton szerepeltek különös, fantáziadús képei. Mindössze 19 éves volt, amikor egyik munkáját a londoni Tate Modern múzeumban bemutatták. Legutóbbi kiállítására az óbudai Godot Labor Galériában került sor. Neves nemzetközi cégek és világmárkák kérték meg, hogy tervezzen nekik cipőt, ruhát, egyedi csomagolást, bútort. Együtteseknek készített lemezborítót, klipeket.
Farrell Zsuzsa
Labrosse Dániel édesanyja, Farrell Zsuzsa kommunikációs szakember. Dolgozott többek közt nemzetközi reklámügynökségeknél, multinacionális nagyvállalatnál és animációs stúdióban. Jelenleg Skóciában él, ahol férjével saját kommunikációs cégüket viszik.
Gyerekkel vagyunk: Mennyire volt nehéz egy tehetséges és az átlagtól eltérő gyerek anyukájának lenni?
Farrell Zsuzsa: Nincs összehasonlítási alapom, nem tudom, milyen lett volna, ha Dani nem ilyen. És még arra sem tudok felelni, hogy mikor vettem észre, hogy tehetséges. Mert amikor egészen kicsi gyerekként ő folyamatosan rajzolt, nem ezek a gondolatok voltak bennem, hanem az, hogy hagyjam alkotni, hadd csinálja azt és úgy, ahogy akarja.
Szerintem minden gyereknek van egy ösztönös és egyedi látásmódja az elején, amit aztán a felnőttek, az oktatási rendszer vagy maguk a gyerekek eltorzítanak, tompítanak. Mindenkiben ott szunnyad valamiféle tehetség, aminek nyilván sok formája lehet. Azt láttam, hogy Daninak az önkifejezési módja nagyon pici korától kezdve a rajz volt. Ebben őt úgy támogattam, hogy szabadságot adtam neki. Amikor valaki elkezdte vezetni a kezét, akkor megkértem, hogy ezt ne tegye, mert az úgy a legjobb, ahogy a gyerekből kijön.
Volt egy nagyon érdekes vagy inkább szomorú mozzanat az óvodában. Dani négyévesen elkeseredve jött haza, mert az óvó nénije azt mondta, nem tud rajzolni. Ezen nagyon kiakadtam: hogy mondhat ilyet egy pedagógus?! A rajzának egyébként az volt a „hibája”, hogy az önarcképén nem öt ujjat rajzolt magának, hanem sokat. Azon kívül, hogy én nyeltem magamban, meg tízig számoltam, nehogy valami dühös dolgot mondjak Dani előtt, biztattam, hogy felejtse el, és rajzoljon úgy, ahogy neki tetszik. Egyébként a mai napig nem rajzol öt ujjat a karaktereinek! Ez egy kicsit talán a védjegyévé is vált már, azt hiszem. Ez a történet nagyon jól leképezi alkotóvá válásának a folyamatát is abból a szempontból, hogy az iskolai művészeti oktatásban valahogy sosem találta meg azt a tanárt, akivel egy húron pendültek volna.
GYV: Ez nem lehetett könnyű sem a gyereknek, sem neked. Dani sokat küszködött emiatt?
FZS: Emiatt is, bár otthon én mindig kompenzáltam. Az igazi nehézség inkább az volt, hogy tanulási gondokkal is küzdött. Kiderült, hogy diszkalkuliás. Az egy külön történet, hogyan jöttünk erre rá, igazából a pedagógusok segítsége nélkül. Azt vettem észre alsó tagozatban, hogy egy amúgy nagyon értelmes kisfiú rettentően küszködik bizonyos matematikai dolgokkal. A szorzótáblával például vért izzadtunk. Ösztönösen éreztem, hogy nem azért nem megy bele a fejébe, mert buta hozzá, hanem valami másképpen van nála bekötve.
A humán tantárgyakban nagyon jól teljesített. A pedagógusnak, aki matematikát tanított, mindez nem tűnt fel, pedig egy Montessori-típusú iskolába járt. Elkönyvelte lustának, nemtörődömnek. Rengeteg bántás és igazságtalanság érte emiatt. Hivatalos diagnózisunk erről csak ötödikben lett, akkor kapott hivatalos felmentést az osztályzás alól. Mi jártunk utána ennek, és kellett hozzá egy nagyon jó pszichológus is, aki segített Daninak. Mindez rá is nyomta a bélyegét az iskolával kapcsolatos viszonyára. Később a gimiben is baja volt ezzel, mert szinte az összes természettudományi tárgyban szükség van matematikai képességekre, de az osztályzás alóli felmentés csak a matematika tantárgyra terjedt ki.
GYV: Így hamar meg lehet utáltatni egy gyerekkel a tanulást és az iskolát. A rajzórákon is konfliktusai voltak?
FZS: Alsó tagozatban nem volt ezzel probléma, mert aki tanította, egy nagyon profi montessori tanítónő volt, aki értékelte ezt a fajta egyediséget. De felső tagozatban meg később a gimnáziumban is olyan rajztanárai voltak, akik másképpen gondolkodtak erről. Ez tényleg nehéz volt. Egyébként Dani pszichológusa kimondottan kérte is, hogy legalább a rajzórán engedjék meg neki, hogy szabadon alkothasson. A tanára erre nem volt hajlandó.
Szerencsére azért Daninak voltak nagyon jó tanárai és élményei is az iskolában. Negyedikes volt, amikor fogalmazást kellett írniuk a Kincskereső kisködmönről. Na, ő őszintén leírta, mit gondol a regényről. Egy csomó szereplő meghal benne, és őt ez kiborította. Szerencsére a tanára értékelte a meglehetősen sarkos véleményét.
GYV: Gondolom, mindez közrejátszott abban, hogy Dani végül 16 évesen abbahagyta a gimnáziumot és a tanulást. Te teljes szívvel támogattad ebben a döntésében is? Azért 16 évesen otthagyni az iskolát… Ettől minden szülő megijed.
FZs: Nyilván benne volt a döntésében ez is. Közben férjhez mentem, külföldre költöztünk, és ő magántanuló lett. Rettentő nehéz döntés volt az én részemről, amikor végleg abbahagyta. Ez ugye szembement mindenféle társadalmi elvárással. De a magaméval is. Nem tudtam, mivel teszek jót neki. Az utolsó lökést Sir Ken Robinsonnak egy könyve, illetve előadása adta, abban hangzik el, hogy az iskola megöli a kreativitást. Ennek hatására hoztam meg azt a döntést, hogy megengedem neki, hogy félbehagyja a tanulmányait. Amire egyébként én nem biztatok egyetlen szülőt sem. Ezt a döntést mindig a gyerektől függően kell meghozni.
GYV: Utólag hogyan látod, jól döntöttél?
FZS: Talán most már, kilenc évvel és kilenc önálló kiállítással később kijelenthetem, hogy jól. Dani ezek után kivirágzott, felszabadultabb lett, önmagának tanult örömmel, nem stresszelt annyit, és olyan dolgokat volt képes felmutatni, amiket nem biztos, hogy elért volna, ha az iskolában marad. Teljesen rá tudott állni arra, amit szeret, megtalálta, amiben elemében van: a vizuális alkotást, annak különböző formáit. Nemcsak fest, hanem animációs filmeket is rendez, és már több videót készített külföldi zenekaroknak.
GYV: Hogyan tudtad segíteni abban Danit, hogy kiteljesedjen, hogy önmaga lehessen, hogy fejlődjön?
FZs: Úgy tudtam neki segíteni, hogy biztattam, és itthon maximális támogatói légkört igyekeztem teremteni. Ez nem azt jelentette, hogy bármit szabad volt neki, voltak határok. De például, amikor elkezdett a falra rajzolni, akkor engedtem neki. De csak a saját szobájában. Egyébként mindenre rajzolt, ha az asztalon ott volt pár morzsa, akkor elkezdett köréjük rajzolni valami kis történetet.
Amikor külföldön voltam, bevásároltam különböző stílusú illusztrációkkal ellátott gyerekkönyvekből. Olyan kiállításokra vittem, amelyekről úgy gondoltam, hogy a korának megfelelőek, és inspirálni tudják. Különböző eszközöket adtam a kezébe, a gyurmától elkezdve, amit csak lehetett. Egy ajándék videókazetta hatására kezdett el gyurmafigurákból kisfilmeket készíteni. Hiszek abban, hogy dicsérve, építő kritikákkal lehet egy gyereket kibontakoztatni. Mindig megbeszéltünk mindent, hogy mi történt az iskolában: a kis sérelmeit, a bánatait, vagy ha jó dolog történt vele. Szakember segítségét sem szégyelltük igénybe venni. Szerintem nagyon fontos az is, hogy ne legyen stigma, ha a gyerek pszichológushoz jár.
GYV: Ráadásul mindezt egyedül, Dani apja nélkül kellett végigcsinálnod.
FZS: Sok szempontból azért szerencsés voltam. Egyrészt Daninak nagyon jó természete van, egészen pici korától könnyű volt vele. A szüleim, a családom pedig mindenben nagyon támogattak, segítettek. Anyukám a világ legjobb nagymamája, tényleg. Nélkülük és a barátaim nélkül, nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni. Tudod miben volt nehéz az egyedülálló szülő szerep? Hogy az örömömet, a büszkeséget nem volt kivel megosztanom. A problémákat megoldottam egyedül, erős vagyok. De a jó és szép dolgokon szerettem volna osztozni valakivel.
GYV: Ez azóta teljesült. Dani kamasz volt, amikor férjhez mentél. Hogyan fogadta a fiad ezt a helyzetet?
FZS: Ez nálunk nagyon szerencsésen alakult, mert hihetetlenül jól megtalálták a férjemmel a közös hangot. A férjem nagyon támogatólag, apaként tud részt venni Dani életében. Sokkal inkább, mint a valódi apukája, akivel kapcsolatban Daninak vannak olyan élményei, amelyeket a mai napig próbál feldolgozni. Az apja Dani születése előtt hagyott engem el, és ezért nagyon felületes kapcsolat létezett csak közöttük.
GYV: A férjed skót, azért is költöztetek külföldre Danival. Ám ő 18 éves korában visszajött Budapestre. Ti, akik végig együtt voltatok, fizikailag elszakadtatok egymástól. Hogy élted ezt meg?
FZS: Nyilván nagyon furcsa volt. Féltettem is, de a kisebbik öcsémmel lakott együtt, szóval nyugodt voltam, nem volt egyedül. Egy munka miatt költözött egyébként haza. A barátaival pályáztak egy projektre, és kaptak egy egyéves ösztöndíjat. Ez fontos volt a jövője, az álmai miatt. Akkor éppen a baráti köre volt az, amelyre szerintem nagyobb szüksége volt tinédzserként, mint az anyukájára. Az biztos, nagyon sokat tanult és profitált ebből. Vagyis nem döntöttem rosszul, amikor elengedtem. Mert tudni és merni is kell elengedni a gyerekeket. Bár nem egy országban élünk, és már menyasszonya is van, a kapcsolatunk megmaradt ugyanolyan jónak, mint amilyen volt. Büszke vagyok rá nagyon.
