A magyar egészségügyi rendszer állapota évek óta folyamatosan romlik. Cikkünkben munkatársunk mesél kamasz gyereke kálváriájáról, arról, hogy miért akar a gyerek Nyugatra költözni, valamint arról, hogy mindennek ellenére, ő miért szeretne mégis itthon maradni.
Gyerekemmel két éve nem járunk állami fogorvoshoz, bár kétszer is nekirugaszkodtunk. Először érzéstelenítő nélkül tömték be a fogát.
Balázs 13 éves volt, amikor az iskola által szervezett körzeti fogorvosi rendelői viziten kiderült, hogy van egy lyukas foga. A hazahozott papíron az állt, hogy a rendelőben kezelik is a problémát. Jelentkezzünk be, ha igényt tartunk rá. Gondoltam, jobb lesz, ha felhívom a magán fogorvosomat, hogy vállalja el Balázs kezelését. Benne bízom. Sajnos kiderült, hogy ő nem kezel gyerekeket. Egyúttal azonban megnyugtatott, hogy bár az állami felnőtt fogászat pocsék, a gyerekfogászat, mint általában a gyerekegészégügy Magyarországon, rendben van. Egy sima fogtömést ott is megoldanak.
Átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy igaza lehet, végül is a védőnői rendszer szuper, a körzeti gyerekorvosunkat imádom. Foglaltam időpontot, majd a megbeszélt napon ellátogattunk a fogászatra. Balázs befészkelődött a fogorvosi székbe. A doktornő kérte, hogy fogjam meg a gyerek kezét, majd bekapcsolta a csiszológépet. Már épp készültem volna közbeszólni, hogy ugyan minek fognám a kezét, nem kisbaba ez. De még mielőtt megszólalhattam volna, Balázs már belemarkolt a karomba, a doktornő pedig a gép zúgása fölött kiabált felém: „ELFOGYOTT AZ ÉRÉSTELENÍTŐ! KICSIT FÁJNI FOG, DE NEM NAGYON, MERT EZ CSAK OLYAN FELSZÍNI LYUK!” Azt sem tudtam, hogyan reagáljak döbbenetemben.
Balázs szorította a karom, de nem ordított. Lehet, hogy igaz van a doktornőnek, nem fáj nagyon, csak kicsit? Fúrás, faragás, aztán jött a tömés. Végül Balázs felkelt a székből, és hullasápadtan kitámolygott a rendelőből. Kint csak ennyit mondott: „Ide soha többet ne jöjjünk vissza.” Mondtam „jó” – és nagyon szégyelltem magam. Ezután kikönyörögtem a magán fogorvosomtól, hogy mégis fogadja Balázst. Balázs legközelebbi lyukas foga már sima ügy volt az én dokimnál. Nem volt olcsó, de nem kellett szorongatnom a gyerek kezét, és még érzéstelenítőt is kapott.
Sajnos azonban a fogorvosi viziten az is kiderült, hogy Balázsnak mélyharapása van, és fogszabályzóra lesz szüksége.
Ezt azonban az én fogorvosom már tényleg nem tudta vállalni, mert ehhez speciális fogorvos kell. Pech! Akkor most kereshetünk fogszabályozós fogorvost. Hazafelé jövet összefutottunk Balázs osztálytársával és anyukájával, akik szintén a fogorvostól bandukoltak hazafelé. Az osztáytársról épp akkor vették le a fogszabályozót, és büszkén mutogatta gyönyörű fogsorát. Sopánkodásunkra, hogy ez mennyibe kerülhetett, elmondták, hogy igaz ugyan, hogy az állami fogászat minősíthetetlen, de a rendelőben van egy fantasztikus fogorvosnő, hozzá kell menni. Az államiban „csak” a fogszabályozót kell kifizetni, csupán 150.000 forint (a magánban 450 000 forint lenne).
Én ugyan korábbi tapasztalatokból okulva nem akartam bevállani, de Balázs azt mondta, hogy ő viszont oda szeretne menni, mivel ezt már legalább kipróbálták a barátok. Jó, gondoltam, egy vizitre mindenképp elmehetünk. Begyalogoltam a rendelőbe, időpontot kérni, mert a telefon állandóan foglaltat jelzett. Mondom az asszisztensnek: „A jövő hét nekünk nem jó, de utána vagy az azutáni héten már bármikor tudnánk jönni.” Az asszisztens megértő mosollyal néz rám: „Anyuka, bőven lesz ideje megszervezni a programját, mert csak négy hónap múlva van szabad időpontunk.” Nyeltem egyet, de gondoltam, végül is ez nem vakbélműtét, annyira nem sürgős, jó lesz.
A várva várt nap előtt szóltam Balázsnak, hogy készüljön, mert másnap megyünk fogszabályozásra.
Ő bizony nem megy. „Nem? – kérdem én – és miért nem?” „Csak – mondja ő. – Már nem akarok. Most nem. Majd máskor.” És áll előttem dacosan. Nézek bambán, aztán összeáll a kép. Látom kamasz fiam serkenő bajuszát, és eszembe jut, hogy az a helyes Lilla egyre gyakrabban telefonálgat. Ja, szóval nem akarja, hogy élete első barátnője és az abroncs a szájában összetalálkozzanak. Hát erre most mit mondjak? „Jó, majd később”.
Fogászati szempontból, szerencsére nem tarott sokáig a románc. Három hónap múlva bejelenti Balázs, hogy rendben, mehetünk a fogászatra. Visszaballagunk.
A rendelőben tájékoztatnak, hogy sajnos a doktornő elutazott. „És mikor jön vissza?” – „Nem jön vissza – válaszolja az asszisztens –, Svédországba költözött.”
Ott állok leforrázva. Lecsúsztam az egyetlen épkézláb állami gyerekfogorvosról. De sajnos már nem is igazán lepődöm meg. Évek óta olvasom, hallom, hogy az orvosok, nővérek külföldre mennek dolgozni. Beletörődöm, és keresek egy magán gyerekfogorvost. Nem megyünk nyaralni se idén, se jövőre. Nem baj, tart még a covid, jobb is, ha nem utazunk.
„Na hagyjuk már ezeket a luxus problémákat, fogszabályzó meg ilyesmi! Ebben az országban azért rengetegen vannak, akik ennél sokkal súlyosabb egészségügyi problémákkal küzdenek!”
Na épp ez az! A fogorvosi kálváriánk sajnos csak egyik tünete a romokban heverő egészségügyi rendszernek. És valóban, mit tehet az, akinek jóval komolyabb problémája van? A barátnőm gyerekének szívműtétét külföldön kellett elvégezni, mert itthon nem vállalták. Az orvosok ugyan jól képzettek, és irtó rendesek voltak, de hiányzott az a speciális eszköz, amely biztonságosabbá tette volna a műtétet. A TB viszont csak annak a külföldi műtétnek az árát téríti vissza, amelyről a magyar kórház igazolást ad, hogy itthon nem lehet elvégezni. De ilyen igazolás kiadását egyik kórház sem vállalta, mivel ezt a kezelést elvileg el lehetett volna itthon is végezni…. csak hát kevesebb túlélési eséllyel.
Az orvosok inkább diszkréten azt tanácsolták a barátnőmnek, hogy itthon inkább ne. Mit tehetett? Nyilván nem rizikózza meg a gyereke életét, ha megteheti. A barátnőm tehát eladta a nagymamától örökölt lakást, és kifizette a németországi műtétet. Persze végső soron a barátnőm is és én is szerencsés helyzetben vagyunk, mert végül is ki tudtuk fizetni a gyerekeink kezelését. No de mit csinál az, akinek beteg a gyereke, de nincs nyaralásra félretett pénze és nincs nagymamától örökölt lakása?
És akkor még nem beszéltünk a felnőtt egészségügyi ellátásról, amely még borzasztóbb helyzetben van. És ne higgyük, hogy ez nem érinti a gyerekeinket.
Balázs például azt mondja nekem tegnap: „Anya, most kéne eldöntenetek (mármint nekem és a férjemnek), hogy akartok-e külföldre költözni, Németországba vagy Ausztriába, vagy máshova, nyugatabbra. Ez az utolsó pillanat. Most még nem vagytok annyira öregek, tudnátok új életet kezdeni. De ahogy idősebbek lesztek, gyakrabban kell majd orvoshoz járnotok. A magyar egészségügy egyre vacakabb állapotban van.
Én biztos nem maradok itthon, ha szart is kell súrolnom, akkor is külföldre megyek tanulni, és akkor remélhetőleg ott fogok munkát is találni. Az osztályom fele külföldre készül. És mi lesz, ha én külföldön élek, és ti betegek lesztek? Nem tudok mindennap hazaszaladni. Mi lesz veletek? Az itthoni egészségügyi rendszerben simán belehaltok egy félrekezelt vakbélgyulladásba.”
Hozzá kell tennem, nem csak a kellemetlen fogorvosi tapasztalat beszélt belőle.
Az elmúlt két évben ugyanis apukám lesántult, mivel nem az a professzor műtötte meg a térdét, aki elvállalta, hanem egy orvostanhallgató, aki elrontotta a műtétet. Ugyan felajánlották neki, hogy korrigáló műtétet végeznek, de ő mondta, hogy köszöni szépen, nem kéri. A covid alatt rákban meghalt Balázs legjobb barátjának az anyukája, mert a vészhelyzet miatt kiürítették a kórházat, és nem kapott megfelelő kezelést. Tegnapelőtt, amikor a kórházban meglátogattuk a testvéremet, a szívműtéte után véletlenül majdnem rátették a defibrillátort, pedig az az ő esetében ez életveszélyes. Elnézték a kórlapot. Szerencsére ott voltam a gyerekkel, és szóltunk, hogy nem őt hívják Péternek, hanem a szomszéd ágyon fekvő bácsit. A kórházból hazafelé menet kaptam Balázstól a lelkifröccsöt, hogy jobb lenne elköltözni.
Mit feleltem a gyerekemnek? Álltam bambán, nem tudtam neki mit mondani, és csak a kisvakondos vicc jutott eszembe:
A kisvakond megkérdezi az apukáját: „Apa, te már jártál a fenti világban? Milyen ott? „Ó fiam – válaszolja a vakondapa – a fenti világ varázslatos: zöldellnek a fák, elképesztő színekben pompáznak és finom illatot árasztanak a virágok. Gyönyörű kék az ég, és a nap finom melege beborít mindent. Erre a kisvakond: Tééényleg? De hát apa, akkor mi miért itt lent, ebben a sötét, hideg lyukban élünk, és nem ott fent? Öööö – hezitál a vakondpapa –, hát azért kisfiam, mert ez a mi otthonunk.
Szóval, hogyan magyarázzam el a tizenhat éves fiamnak, hogy mit jelent egy negyvenvalahány évesnek az „otthon”, hogy miért szeretek én mégis itthon élni, annak ellenére, hogy néha tényleg azt érzem, egy sötét lyukba vagyok beszorítva.
Itt vannak a legjobb barátaim. Keressek újakat? Nem akarok. Különben is, hogyan fogok felépíteni húszéves barátságokat? Szeretek együtt röhögni a barátaimmal, és velük szeretem megosztani a bánatomat. Félszavakból is értjük egymást. Az anyanyelvem is fontos számomra. Fontos, hogy magyarul röhögök és siránkozom. Felsőfokú nyelvvizsgám van angolból, a munkám miatt sokat is használom ezt a nyelvet. De mégis, amikor angolul beszélek, néha úgy érzem, mintha egy kissé félreszabott ruhában feszengenék: itt egy kicsit túl szűk, amott meg lötyög. Egyes nyelvészek szerint a nyelvünk meghatározza gondolkodásmódunkat és érzéseinket is. A magyar nyelv is az otthonosság érzését adja nekem, és bensőséges beszélgetéseket inkább magyarul folytatok. Ráadásul a szüleim idősek. Most lépjek le, amikor öregszenek és segítségre fognak szorulni?
De talán nem is egészen passzol a vakondos vicc a helyzetemhez, mert én azt is szeretném, ha a sötét lyuk, amelyben élek, megváltozna.
Sőt, felháborít és elkeserít a gondolat, hogy ahhoz, hogy jól éljek, el kéne költöznöm. Én itthon akarok élni és jól élni. Legyen itt is zöld a fű, kék az ég, meleg a nap, virágos és illatos a rét, nemcsak a másik oldalon. Azt szeretném, ha itthon is lenne olyan állami fogorvos (amelyet mellesleg az adómból fizetek), ahol érzéstelenítőt is kap a gyerek, amikor betömik a fogát. Ahol nem kell hónapokig várni a fogszabályozóra, és ahonnan nem menekülnek el az orvosok. Szeretném, ha itt Magyarországon is meg tudnák műteni a barátnőm beteg gyerekét, nem rontanák el az apám térdműtétét, és a gyerekem legjobb barátjának az anyja is megkaphatná az életmentő kezelést. Főleg azt szeretném, ha a kamasz gyerekem nem azt tervezgetné, hogy külföldre megy tanulni és élni, mert az itthoni oktatás színvonala romlik, és félő, hogy ha itthon dolgozik, nem lesz egzisztenciája, nem lesz lakása, nem tudja megvalósítani az álmait.
A legabszurdabb számomra az, hogy kicsit megnyugvásként élem meg, hogy külföldön akar élni a gyerekem, mert szeretném, hogy jól éljen, és boldog legyen.
De ez is felháborít. Miért kell nekem azt kívánnom, hogy elköltözzön itthonról, és máshol boldogan éljen? Mert ez persze egyúttal az én boldogtalanságom is lesz. Alig látom majd, és az unokámhoz sem szaladhatok majd át, amikor épp akarok.
Hol csúszott el mindez?
A rendszerváltáskor a szkeptikusabb elmék még óva intettek minket, hogy ne legyünk olyan lelkesek, legalább húsz-harminc év kell ahhoz, hogy itthon is úgy éljünk, mint Nyugat-Európában. Eltelt már harminc év, és bár volt egy kis kezdeti lendület, a vége mégis az lett, hogy messze nem élünk úgy, mint Nyugat-Európában. Egyre távolabb kerülünk a nyugati életeszínvonaltól, értékrendtől és egzisztenciális biztonságától. Ráadásul az utóbbi időben nálunk is megszólaltak az euroszkeptikus hangok, és már egy ideje kacsintgatunk a putyini Oroszország felé. Én viszont egyáltalán nem abba az irányba szeretnék tartani. Nem vagyok naiv, és nem gondolom, hogy a nyugati világrend tökéletes, de úgy tűnik, hogy a nyugati fertályon mindenképpen jobban állnak a dolgok: magasabb az életszínvonal, jobb az oktatás, az egészségügy minősége, és nem kerül dutyiba az, aki mást gondol, mint ami a kormánynak tetszik.
A jelek szerint Churchillnek igaza volt, amikor azt mondta. „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma, leszámítva az összes többit, amit eddig kipróbáltunk.” Nem szeretném, ha itthon bármelyik kormányzási formát újra kipróbálnánk az „összes többi” közül, és ahogy a híreket olvasom, az orosz lakosság nagy része sem lelkesedik a putyini kísérletért.
Végül csak ma válaszoltam a gyerekemnek a feltett kérdésére, és azt mondtam: „Én itthon szeretnék úgy élni, mint mások Nyugaton, és veled.”
Címoldali kép: Szirbek Anita
Ha tetszett a cikkünk, iratkozz fel hírlevelünkre!
