Észak-Magyarország hazánk és az Európai Unió egyik legszegényebb régiója. A nehéz körülmények a gyerekeket is súlyosan érintik: főleg ezekben a megyékben az elmúlt évtizedben drámaian megnőtt a mélyszegénységben élő, valamint a védelembe vett és gyámság alatt álló kiskorúak száma is. A gyermekkori hátrányos helyzet alapvetően meghatározza a fiatalok esélyeit az életre. Rengeteg kitartás, akarat és óriási szerencse is kell ahhoz, hogy valaki maga mögött hagyja a mélyszegénységet, amelybe beleszületett. A miskolci Nyitott Ajtó Baptista Szakképző pedagógusai már számos fiatalkorúnak segítettek új esélyt adni. Az intézményben többek között szakács, cukrász, rendész és hegesztő szakmát tanulnak a tizenévesek. Van, aki a szakmai érettségit is megszerzi.
Cikksorozatunkban az iskola néhány diákja mesél arról, hogy mit tart magáról fontosnak: honnan jött, merre tart, és milyen jövőbeli tervei vannak? Az intézménybe nem csak hátrányos helyzetű gyerekek járnak. Mivel az interjúsorozatban minden diák megszólalhatott, aki szerette volna megosztani velünk a gondolatait, az interjúalanyok közül nem mindenki hátrányos helyzetű családból származik. Most Anna történetével ismerkedhettek meg.
Krakkai Anna (25) – gyermekgondozó, az iskola volt tanulója
Édesanyám terhessége alatt keményen ivott és drogozott. Alkoholizmusa miatt születésemkor nem volt sok esélyem az életre. Csont és bőr voltam, és nagyon pici. Anyám hazavitt a kórházból, és apámnál hagyott. De ő sem foglalkozott velem. Alkoholos rongyot nyomott a számba, hogy ne sírjak, és otthagyott az üres, hideg házban. A szomszédok feljelentették, és én intézetbe kerültem. Gyógyszerekkel, infúzióval tartottak életben.
Hároméves voltam, amikor megismertem az új szüleimet. Eljöttek az intézetbe, én odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. A gondozók megpróbálták elmagyarázni nekik, hogy engem nem érdemes befogadni, mert valószínűleg nem fogok sokáig élni. Ők mégis vállaltak, és magukkal vittek. Náluk, velük tanultam meg, hogy mi a ragaszkodás, a kötődés, a szeretet. Hogy mit adhat egy szülő a gyerekének. Ezért őket tartom az igazi szüleimnek.
Hosszú ideig pszichológushoz is jártam. A mai napig nem tudom megemészteni, hogy a szülőanyám azt tette velem, amit tett. Az ő alkoholizmusa és drogozása miatt lettem kisnövésű, és apám is rátett egy lapáttal. Most bárhova megyek, vagy bármihez kezdek az életben, mindig az lesz az első, hogy alacsony vagyok, és nem vagyok jó semmire. Eddig ezt már rengetegszer megkaptam. Már az általános iskolából is ki akart rúgatni egy tanár, mert ismerte a hátteremet, és azt mondta, hogy fogyatékos iskolába kellene járnom. De a szüleim ezt nem engedték.
El is végeztem a nyolc osztályt. Egyészségügyi szakközépiskolába szerettem volna menni, mivel minden álmom az volt, hogy kisgyerekekkel foglalkozzak. A tanár, aki akart meg akart tőlem szabadulni, csak nevetett rajtam, és azt mondta, hogy inkább ne jelentkezzek sehova, mert úgysem fognak felvenni. Ezt sosem felejtem el. Elsőre nem sikerült bejutnom az egészégügyibe, egy másik szakközépbe mentem, ahol rendészetet tanultam. De ez nem igazán tetszett.
Amikor befejeztem, jelentkeztem a miskolci szakiskolába szakácsnak. Felvettek, de amikor bejöttem, látták, hogy milyen kisnövésű vagyok, és azt mondták, nem maradhatok, mert az a szabály, hogy 150 cm alatt nem lehet senki se szakács, se cukrász. Nagyon el voltam keseredve. Úgy éreztem, hogy felesleges vagyok ebben a világban. Bármibe kezdek majd, mindenhonnan ki fognak lökni.
Zsuzsa tanárnővel nagyon sokat beszélgettünk, és harcoltunk azért, hogy maradhassak. Igazából ennek a törvénynek a mai modern világban már nincs sok értelme, mert annyi minden gépesített, hogy nagy súlyokat nem kell emelgetni. Végül egy évet átmenetileg maradtam, hogy év végén tudjak jelentkezni oda, ahova eredetileg szerettem volna: az egészségügyibe. Nagyon fontos volt számomra ez az év, mert itt tanultam meg, hogy milyen érzés egy olyan közösségben lenni, ahol befogadnak és szeretnek. Ahol nem azt nézik, hogy milyen alacsony vagyok, és rögtön csak kritizálnak mindenért. Itt egyenlő jogúnak tartottak, nem éreztem azt, hogy lenéznek. Összetartottunk, és megbeszéltük a dolgokat.
Év végén újra jelentkeztem, és felvettek az Egészségügyibe. De amikor bementem, és látták, hogy kicsi vagyok, onnan is el akartak tanácsolni. 150 cm alatt kisgyermeknevelő sem lehetek. Visszamentem a tanárnőhöz elsírni a bánatomat, hogy most vége az életemnek, soha semmi nem fog sikerülni, mert alacsony vagyok. Zsuzsa nénivel együtt utánajártunk, hogyan lehetne ezt megoldani. Elsőfokon elutasították a kérvényemet. Végül másodfokon sikerült megszerezni az engedélyt, hogy elvégezhetem a kisgyermeknevelőit. Most három éve egy bölcsödében dolgozom. Sikerült, amit szerettem volna.
Soha nem bántam meg, hogy végig kellett járnom a kálváriát, hogy ide jussak, mert a szeretet, amit a gyerekektől kapok, mindent megér. Most le szeretném tenni az emeltszintű érettségit, hogy utána gyógypedagógiai főiskolára jelentkezhessek.
A cikksorozatot Dawoud Bey “The Class Pictures” című projektje inspirálta.
Interjúsorozatunk második részét itt, harmadik részét itt, negyedik részét itt, ötödik részét pedig itt olvashatjátok.