Rengeteg kitartás, akarat és óriási szerencse is kell ahhoz, hogy valaki maga mögött hagyja a mélyszegénységet, amelybe beleszületett. A miskolci Nyitott Ajtó Baptista Szakképző pedagógusai már számos fiatalkorúnak segítettek új esélyt adni. Cikksorozatunkban az iskola néhány diákja mesél arról, hogy mit tart magáról fontosnak: honnan jött, merre tart, és milyen jövőbeli tervei vannak? Az intézménybe nem csak hátrányos helyzetű gyerekek járnak. Mivel az interjúsorozatban minden diák megszólalhatott, aki szerette volna megosztani velünk a gondolatait, az interjúalanyok közül nem mindenki hátrányos helyzetű családból származik. Most Anikó és István történetével ismerkedhettek meg.
Hankó Anikó (18) – szakácstanuló
Nagyon erős vagyok. Mert erő kellett ahhoz, hogy felálljak onnan, ahonnan jöttem, és túléljem mindazt, amin keresztül mentem.
Nem is akarok megváltozni. Ugyanilyen szeretnék maradni, mint amilyen most vagyok. Ha felnőtt leszek, szeretnék gyerekeket, és remélem, hogy szeretet vesz majd körül.
Gyerekkorom óta nevelőszülőknél lakom. Úgy tudom, hogy anyám apám tudta nélkül adott be minket intézetbe. Féléves voltam. Nem érdekelnek a szüleim. Most már ismerem őket, mert azt utóbbi időben néha keresnek, de nem nagyon érdekelnek. Megadom nekik a tiszteletet, és ha az utcán találkozunk, és köszönnek, én visszaköszönök. Ennyi. Ha én anya leszek, biztos soha nem tennék ilyet. Ha belepusztulnék is, felnevelném a gyerekemet. Megadnék neki mindent, amire egy gyerek vágyik. Szeretetet. Lehet, hogy nem lesz sok pénzem…, de egy gyereknek igazából ölelés kell és szép szavak. Nem szabad egy gyerekkel úgy bánni, mint egy kutyával, hanem oda kell rá figyelni, és beszélgetni vele.
Nekem az a boldogság, ha olyan emberekkel ismerkedem meg, akiknek fontos vagyok. Amióta ide járok iskolába, érzem ezt. Előtte nem éreztem.
Szerintem az a legfontosabb tulajdonságom, hogy jószívű vagyok. Az utolsó kajámat vagy pénzemet is másnak adom, minthogy magamnak legyen. Sajnos néha visszaélnek ezzel, de ettől én még ugyanúgy szeretem őket, akkor is, ha tudom, hogy így van.
Lengyel István (21) – szakácstanuló
Apám gyakran bántalmazta anyámat. Egyszer, amikor terhes volt, hasba is rúgta. Ikertestvérem emiatt meghalt az anyaméhben. Én oxigénhiányosan születtem, és beszédproblémáim lettek. Logopédushoz is jártam. Ezt most már más egyáltalán nem veszi észre, de azért, ha nem figyelek oda, én érzem, hogy nem beszélek elég összeszedetten.
Szegények voltunk. Anyám azt találta ki, hogy kiharcolja, hogy autistának nyilvánítsanak, mert akkor több pótlékot kapunk, és ingyen lehet velem utazni. Betanította, hogy a gyógypedagógus előtt hogyan viselkedjem. Megkaptam az igazolást, de emiatt speciális autistáknak való iskolába kellett járnom, bár nem vagyok az. A speciális iskolából nem lehetett normál gimnáziumba menni, én pedig szerettem volna. Szerencsémre az egyik tanárom pártfogásába vett, és nekiláttunk elintézni, hogy visszanyilvánítsanak épnek. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha ő nem segít nekem.
Most ide járok, szakácsnak tanulok, és szeptembertől gimnáziumba megyek. Szeretek számítógépes játékokkal foglalkozni és azokat szerkeszteni. Ezzel pénzt is keresek. És szeretek zenét hallgatni. Néha zenét hallgatva sétálok a városban is. Ez ki tud kapcsolni, és segít a gondolataimat eltörölni.
A cikksorozatot Dawoud Bey “The Class Pictures” című projektje inspirálta.
Interjúsorozatunk első részét itt, harmadik részét itt, negyedik részét itt, ötödik részét pedig itt olvashatjátok.