Rengeteg kitartás, akarat és óriási szerencse is kell ahhoz, hogy valaki maga mögött hagyja a mélyszegénységet, amelybe beleszületett. A miskolci Nyitott Ajtó Baptista Szakképző pedagógusai már számos fiatalkorúnak segítettek új esélyt adni. Cikksorozatunkban az iskola néhány diákja mesél arról, hogy mit tart magáról fontosnak: honnan jött, merre tart, és milyen jövőbeli tervei vannak? Az intézménybe nem csak hátrányos helyzetű gyerekek járnak. Mivel az interjúsorozatban minden diák megszólalhatott, aki szerette volna megosztani velünk a gondolatait, az interjúalanyok közül nem mindenki hátrányos helyzetű családból származik. Most Angelika, Dániel és Dominika történetével ismerkedhettek meg.
Mezei Dániel (17) – rendészettanuló
Az általános iskolában sokat bántottak lelkileg és testileg is. A kinézetem miatt is meg azért is, mert okosabb, intelligensebb voltam náluk. Sokszor megkaptam, hogy szemüveges vagyok, vékony testalkatú és gyenge. Nem vagyok életrevaló. A tanárok sem nagyon foglalkoztak vele, tudták is meg nem is, hogy mi történik, de nem érdekelte őket. A többieket én meg nem árultam be.
Ez ment nyolc éven keresztül. Otthon nem mertem elmondani, mert féltem, hogy akkor az iskolában csak rosszabb lesz. A szüleimnek végül az egészet csak akkor meséltem el, amkor elballagtam az iskolából. Nem örültek neki, de úgy voltak vele, hogy miután véget ért az iskola, minden jobb lesz: más iskola, új gyerekek, új élet. A múlt megtörtént, azt nem lehet visszafordítani.
Már nincs bennem harag. Amennyire lehet, eltemettem magamban az egészet. De azért teljesen nem felejtettem el, mert ezt nem lehet elfelejteni. Ez egy olyan trauma, amit az ember egy egész életen át magával cipel. Ebben biztos vagyok. A fájdalmat lehet csillapitani azzal, hogy eltereled a figyelmed róla, és nem gondolsz rá.
A személyiségem is megváltozott, amióta kikerültem abból az iskolából, és ide járok. Az elmúlt három évben hiperaktív lettem, felszabadult. Olyan érzés, mintha egy börtönből szabadultam volna. Azóta bátrabb is vagyok, sokkal több mindent meg merek csinálni. De azért éjszakánként eszembe jut még, ami történt, és akkor nem tudok aludni. Jönnek az emlékek.
Nagyon érzékeny is lettem. Egyből meglátom, ha valakinek valami fáj, vagy valami baja van. Akkor is, ha más nem is veszi észre, én meglátom egyből, mert tudom, hogy milyen a fájdalom és hogy viselkedik az ember, amikor valami bántja. Olyankor segítek önzetlenül, mert tudom, hogy milyen érzés. Nem egy embert kirángattam már a mélyből. Sosem haragudtam az emberekre azért, amit tettek. Mert hogyha én most bosszút állnék, az nem oldana meg semmit.
A múlt az múlt, nem lehet már visszafordítani. A jelenben élünk, és a jövőre koncentrálunk. Az egyik osztálytársammal, amúgy ma már jóban vagyok a volt iskolámból azok közül, akik bántottak. Nem hozzuk témába a múltat. Nálam mindenkinek esélye van tiszta lappal indulni, ha akar.
Rontó Magdaléna Angelika (15) – szakácstanuló
Nem szeretek Magyarországon élni, máshová vágyom.
Amikor általános iskolába jártam, lelkileg sokat bántalmaztak. Anyukám erdélyi román, és emiatt engem ezzel csúfoltak. Gyakran azt hazudtam otthon anyukámnak, hogy beteg vagyok, hogy ne kelljen iskolába mennem. Utálom a rasszista embereket. Most már én magam is próbálok kiállni, hogy ne sértsék a különböző nemzetiségű embereket.
Apukám meghalt, és anyukám egyedül nevel engem és a nővéremet. Nagyon hálás vagyok anyukámnak, hogy mindent megad nekünk, amit tud, és tényleg mindenünk megvan, amire szükségünk van.
Szeretek a külsőmmel foglalkozni, mert szerintem a külső megjelenés már mond valamit az emberről. Fotózni is szeretek.
Azt nagyon utálom magamban, hogy döntésképtelen vagyok. Például, ha kiraknak elém két dolgot, nem tudom, hogy melyiket válasszam. Semmiben sem tudok dönteni. Szeretek beszélgetni. De az igazán fontos, mély dolgokat már nehezen mondom el. Azt csak annak, akiben megbízom.
Bölkény Dominika (16) – szakácstanuló
Kicsit nehéz beszélnem, mert pánikrohamaim vannak, ha figyelnek rám. Pánikrohamnak hívom, de igazából ez szerintem nem az, csak nem tudom, hogy pontosan mi. Nagyon zavarban vagyok sok ember előtt. Ha csak rám figyelnek, elkezd remegni a kezem, a lábam, és szinte mindig elsírom magam. Már általános iskolában is ilyen voltam, de két-három évig benne voltam egy bántalmazó kapcsolatban, és attól sokkal rosszabb lett.
Amikor olyan emberekkel vagyok, akiket jól ismerek, kevésbé érzem ezt, és könnyebb. Elfogadom, hogy ilyen vagyok, de szeretnék tenni ellene. Szerintem kitartó vagyok és makacs, és ez jó bennem.
Sosem adom fel, ha van egy célom. Most is vannak céljaim. Meg szeretném csinálni a szakács szakmát, és még ezen kívül hármat: a pincért, a műköröm építőt, és a kozmetikust. Szeretném letenni az érettségit is.
A cikksorozatot Dawoud Bey “The Class Pictures” című projektje inspirálta.
Interjúsorozatunk első részét itt, második részét itt, harmadik részét itt, az ötödik részét pedig itt olvashatjátok.