Rengeteg kitartás, akarat és óriási szerencse is kell ahhoz, hogy valaki maga mögött hagyja a mélyszegénységet, amelybe beleszületett. A miskolci Nyitott Ajtó Baptista Szakképző pedagógusai már számos fiatalkorúnak segítettek új esélyt adni. Cikksorozatunkban az iskola néhány diákja mesél arról, hogy mit tart magáról fontosnak: honnan jött, merre tart, és milyen jövőbeli tervei vannak? Az intézménybe nem csak hátrányos helyzetű gyerekek járnak. Mivel az interjúsorozatban minden diák megszólalhatott, aki szerette volna megosztani velünk a gondolatait, az interjúalanyok közül nem mindenki hátrányos helyzetű családból származik. Most Zsanett, Gábor, Kitti és Enikő történetével ismerkedhettek meg.
Kis Zsanett (17) – cukrászsegédtanuló
Az hiányzik a legjobban az életben, amit egy anya vagy egy család adni tud. Egy igazi család: legyen egy apa, aki velünk van, és kiáll mellettem, és megvéd bárkitől. Anya meg legyen olyan, akire tudok mindig számítani, akire felnézhetek. Ha én anya leszek, gondoskodni fogok a gyerekemről, és pátyolgatni fogom.
Ötéves voltamm, amikor a húgomat és engem elvettek anyukámtól és apukámtól, mert nem foglalkoztak velünk. Mindig csavarogtak. Húgommal a gyerekvédelembe kerültem, először a központba. Kilenc hónap múlva kaptunk nevelőszülőket. Négy évig voltunk ott, de aztán elvettek tőlük minket, mert nagyon rosszul bántak velünk.
A gyámhatóságtól értünk jöttek, és elvittek. Ezután másik nevelőszülőhöz kerültünk. Ott egy fokkal jobb volt, mert, ott csak szósértések voltak. Csúnyán beszéltek velünk. De azért ott is nagyon rossz volt.
Lelkibeteg is lettem. El akartam jönni a nevelőszülőktől a miskolci gyerekvárosba. A húgom ottmaradt a nevelőszülőknél, mert volt ott még két kicsi gyerek, akiket nagyon szeretett, és nélkülük nem akart elmenni.
Most egy másik testvéremmel lakom egy szobában, a Gyerekvárosban. Ő már előttem is ott élt. Cukrásznak tanulok. Dolgozom is A Tescóban árufeltöltő vagyok. Ha felnővök, szeretnék dolgozni, legyen egy házam, jogsim. Először megvárom, hogy a testvérem, Evelin is elérje azt a kort, hogy eljöhessen a gyerekvárosból, és akkor szerintem együtt fogunk lakni. Büszke vagyok magamra.
Gulyás Gábor (16) – tanuló
Koraszülött voltam, és majdnem meghaltam. Születésemkor és még utána évekig infúziót kaptam. Még négyévesen is. Ezek a kezelések nagyon fájtak. Egész gyerekkoromban sokat jártam orvoshoz.
Nagyon fontos számomra a családom, a szüleim, a testvérem, az unokatestvéreim, a keresztanyám. Unokatesóim közül sokan távol innen, Sopronban laknak. Egyik legszebb élményem az életben az, amikor a családommal, unokatestvéreimmel, és a keresztanyámékkal együtt elmentünk kirándulni Bogácsra.
Igyekszem jó ember lenni: barátságos, jószívű. Szeretek segíteni másoknak. Például keresztanyáméknak is segíttettem az építkezésben. Lapátoltam a sódert, meg mindent. Ez boldoggá tett. Szeretnék fenőttként is ilyen maradni. Kicsit izgulós vagyok. A fotózástól is féltem eleinte, nem tudtam, hogy szeretném-e ezt csinálni. De aztán azt gondoltam, hogy miért is ne.
Gáspár Kitti (20) – szakácstanuló
Ha elvégeztem a szakácsiskolát, óceánjáró hajón szeretnék dolgozni. Ott sokkal jobb a fizetés. 1 millió forintot is adnak egy hónapra, míg itthon csak kétszázezret. Nem akarok külföldön élni, csak pénzt szeretnék félretenni. Meg akarom alapozni a jövőmet, hogy majd vehessek egy házat, autót. De az óceánjáró munkához még egy tanfolyamot is el kell végezni, ami pénzbe kerül.
Legnagyobb fájdalmam az életben az, hogy az apám már hat éve elköltözött, nincs vele nagyon kapcsolatom. Nagyon hiányzik. Néha látom, ahogy egy család együtt vásárol a közértben: sétálgatnak, válogatnak, anya, apa és a gyerekek. Az én apám meg nem lehet velünk. Nekem ez nincs meg, mert anya nem engedte, hogy találkozzunk vele. Már egy ideje nem lakom otthon, hanem a barátoméknál. A húgom, Enikő otthon maradt anyámmal. Ő is ide jár a szakácsiskolába.
Az iskola mellett dolgozom is, csomagolok a miskolci depóban. Így több pénzem van, és több mindent meg tudok venni, mint amikor még anyával voltunk, mert neki a rezsire kellett a pénz. Most, hogy van ösztöndíjam, és dolgozom is, önálóbb vagyok.
Gáspár Enikő (16) – szakácstanuló
Nagyon visszahúzódó vagyok. Nem merek megnyílni az emberek előtt. Jobb lenne, ha beszédesebb lennék. Boldogabb is szeretnék lenni, és bátrabb. Szívesen lennék ügyesebb is, például a szakácsgyakorlatokon Nehéz megváltozni. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen félénk. Szerintem azért, mert a családunk nincs együtt.
Nekem az a legrosszabb dolog az életemben, hogy apa nincs velünk. Anya nem engedi, hogy találkozzunk, még azt se szereti, ha felemlítjük. Kiskorunkban, amikor apa még nálunk lakott, sokat játszottunk együtt. Nagyon jó volt. Most már nem is keres minket. Anya miatt nem mer. Telefonon sem tudunk vele beszélni, mert nincs telefonja, de anya úgysem engedné.
Én is szakácsnak tanulok, mint a nővérem, Kitti. Kitti azt tervezi, hogy óceánjáró hajóra megy majd dolgozni a szakács iskola után. Eleinte ez a terv engem nem érdekelt, de már annyit emlegette, hogy most már én is elmennék vele. Most már ez a közös álmunk. Arról a környékről is szívesen elköltöznék, ahol lakunk. Nem jó környék.
A cikksorozatot Dawoud Bey “The Class Pictures” című projektje inspirálta.
Interjúsorozatunk első részét itt, második részét itt, harmadik részét itt, a negyedik részét pedig itt olvashatjátok.
